Az észlelési hibák jelentősége a babona terén.
Láttuk, hogy a különböző lelki működések bizonyos, természetükből folyó észlelési hibákkal járnak, hacsak e hibák forrásai ellen különös intézkedéseket nem alkalmazunk. Ezeket az intézkedéseket azonban csak úgy alkalmazhatjuk, ha a megfigyelendő tárgynak vagy jelenségnek bizonyos fokig urai vagyunk, vagy legalább előkészülhetünk az észlelésre. Épen ezek az előkészületek különböztetik meg a rendszeres, tudományos kutatást az alkalomszerű észleléstől, mely többé-kevésbbé szükségképen helytelen. Kisérleti kutatásaink teljesen be is bizonyították, hogy, ha olyan tüneményeket észlelünk, melyek természetét nem ismerjük, mindig hibák csúsznak észleleteinkbe. Ezért érthető is, hogy sok babona és számos balhiedelem, melyet a tüneményekről alkotunk, közvetlenül ilyen észlelési hibákból származik. Sőt az első pillantásra elhinnők, hogy minden balhit a hibás észlelésen alapul; de ez nincs így. Lehet, hogy a tüneményt helyesen figyeltük meg, de elhamarkodott következtetés miatt hamisan magyaráztuk, mert nem indultunk a tapasztalás szilárd alapján. Ha még az észlelet is hibás, akkor ez elkerülhetetlen. De ezek
a hibás észlelésből közvetlenül eredő babonás képzetek csak arra szolgálnak, hogy a már meglevő babonát még inkább megszilárdítsák és megerősítsék.
Ez ellen talán a következő ellenvetés hozható fel. Tudvalevő dolog, hogy a vad népeknek, melyek folyvást a szabad ég alatt élnek, jobbára élesebb érzékeik vannak, mint a czivilizált nemzeteknek; így főképen a szaglás érzéke, melynek nálunk jóformán semmi szerepe sincs, a vad népeknél kiválóan fejlett. Ebből könnyen azt a következtetést vonhatnók, hogy a régi időben, vagy a műveletlen népeknél a hibás észlelés sokkal csekélyebb hatást gyakorolhatott a babonás képzetek kifejlődésére, mint ma, mert hiszen a finomabb észlelőtehetség számos észlelési hibát szükségképen kizárt. Ez a következtetés azonban hamis. Annyi bizonyos, hogy fejlettebb érzékek oly részletek észlelésére is képesítenek, melyek mások figyelmét elkerülik; de ezekben az észlelésekben nem a finom részletek a döntő fontosságúak. Ha a tünemény, bár csak nagyjában és vázlatosan is, de helyesen tükröződik tudatunkban, ha a helyi és időbeli viszonyokat jól ítéljük meg, ha az esemény lefolyására pontosan emlékezünk, akkor már annyit értünk el, a mennyinél többet nem is várhattunk. Mindez azonban a rendesnél élesebb érzékeket nem igényel. Az észleléskor közreműködő más természeti tevékenységek szintolyan fontos feltételei a helyes felfogásnak, mint maguk az érzékek; és a hibák, melyek e természeti működésekből erednek, teljességgel nem függnek attól, hogy a szem egy fokkal élesebb-e vagy sem. Ehhez járul még, hogy az észlelésre a megfigyelendő tünemény ismerete, jelentőségének felfogása, mindennél fontosabb. Minthogy pedig a természetet és a lelki élet törvényeit hajdan
aligha ismerték jobban, mint ma: a hajdankor észleletei sem igen lehettek megbízhatóbbak, mint a jelenkoréi.
Az ó-kor írói csakugyan számos olyan leírást közölnek, melyek, hacsak nem a puszta képzelet alkotásai, hibás észlelésen alapulnak. Különösen PLINIUS természetrajza hemzseg az ilyen leírástól. Lássunk néhányat közelebbről.
"Indiában – beszéli PLINIUS – akkora kígyók vannak, hogy a szarvast vagy bikát kényelmesen elnyelik. A pontusi kígyó pedig a madarat, ha még oly magasan vagy még oly sebesen repül is a feje fölött, röptében elkapja. Ismeretes az a 120 láb hosszu kígyó, melyet az utolsó púni háború alkalmával vetőgépekkel és más ostromszerekkel győztek le, akár csak egy várost." Ezeket a leírásokat PLINIUS még néhány kalandos elbeszéléssel toldja meg, melyekben elmondja, hogy e nagy kígyók hogyan küzdenek meg az elefánttal; igaz, hogy e harcz többnyire mindkét fél pusztulásával végződik, mert az elefánt estében agyonnyomja a kígyót. Mindezekről a kígyókról más helyen elmondja, hogy nem mérgesek. Itt nyilván az indiai tigriskígyóról, a Phythonról van szó, de hogy mennyit kell mindebből a hibás észlelés rovására írnunk, azt bizony már bajos megmondani. Ha az előbbi (v. ö. 23. l.), BREHM "Thierleben"-jéből átvett idézetre gondolunk, nem kételkedhetünk, hogy PLINIUS kígyóinak óriási hosszúsága bizonyára hibás észlelésen alapul.
De még könnyebben ismerjük fel az észlelési hibát az olyan leírásban, mely nemcsak az állat nagyságát, hanem egész külsejét is hamisan tünteti fel. Erre is számos példa van PLINIUS-ban, melyek egyikével tüzetesebben kell foglalkoznunk.
Mielőtt erre rátérünk, ismerkedjünk meg a köze-
lebbi idők egyik csodaszörnyetegével, a tengeri baráttal [szerzetessel]. Ugyanis erről nemcsak leírásaink, de képeink is vannak, melyek az észlelés hibáit jobban szemléltetik. mint bármely leírás. Hogy a tengeri barát ismerete mennyi időre nyúl vissza, arra nézve biztos adataim. nincsenek. Első leírását KONRÁD VON MEGENBERG német természetrajzírónál találtam; ez írta a legrégibb német nyelvű természetrajzot: "Das pouch der natur." (1349–50). E könyv azonban THOMAS CANTIMPRATENSIS (†1270) sokkal régibb latin eredetijének: "Liber de natura rerum" egyszerű átdolgozása. Ez az eredeti latin munka még nem jelent meg nyomtatásban; csak nagyon kevés számú kéziratban van meg, melyek megismerésére nem nyilt alkalmam. Lehetséges tehát, hogy a tengeri barátot már ez a THOMAS CANTIMPRATENSIS leírja. MEGENBERG KONRÁD leírása nagyon érdekes és megérdemli, hogy szó szerint idézzük: "Monachus marinus *) haizt ain mermünch. daz ist ain merwunder. daz ist in der gestalt als ain visch und oben als ain mensch und hât ein haupt als ain newbeschorn münch. oben an dem haupt hât ez platen und hat ainen swarzen raif umb daz haupt ob dert ôrn, reht als der reif ist von dem hâr, den die rehten münch habent. daz merwunder hát die art, daz es die läut an dem gestat pei dem mer gern zuo im lokt und springt vor in in dem mer und nâhent zuo in, und wenn ez siht, daz die läut lustig sint in seinem spil, sô fräut ez sich, und spilt dester mêr auf dem wazzer, und daz im ain mensch sô nâhen kümt, daz ez in gezucken mag, sô füert ez in under daz wazzer und frizt in. ez hât ain antlütz niht gar geleich
*) Monachus marinus = tengeri barát.
ains menschen antlütz, wan ez hât ain nasen als ain visch, und hât seinen munt nâhent pei der nâsen. " (Monachus marinus annyit tesz, mint tengeri barát. Ez tengeri csoda; alakja olyan, mint a halé, felül mint az emberé, a feje pedig olyan, mint az épen megnyirt baráté. Feje felül lapos és a füle fölött a feje körül fekete karika van, feje azonban vörös a hajától, mint a vörös barátoké. Az a szokása, hogy a tenger partján magához csalogatja az embereket és közel hozzájok a tengerbe ugrik; mikor látja, hogy az emberek örülnek a játékának, ő is örül és annál többet játszik a vizen, és ha valaki annyira közelébe jön, hogy magához ragadhatja, akkor a víz alá viszi és megeszi. Arcza nem hasonlít egészen az emberéhez, mert az orra olyan, mint a halé, a szája pedig közel van az orrához.)"
Tudjuk, hogy hasonló szörnyeteg csakugyan van. 1545 és 1550 között Malmőben fogtak egy példányt. Erről ARILD HVITFELD, a dán történetíró "a dán birodalom krónikájában" a következőt beszéli el: "Az 1550-ik évben csodálatos halat fogtak Oresundban, és elvitték a királynak Kopenhágába. Fejét, mely emberfejhez hasonlított, barátkoszorú övezte; pikkelyes ruházata olyan volt, mint a barátcsuha. A király elrendelte, hogy temessék el. Erről a halról azonnal több rajz készült, melyeket Európa különböző fejedelmeinek és tudós természetbúvárainak elküldtek; ezeknek a művei megőrizték számunkra e rajzokat. GESNER KONRÁD, a híres zürichi orvos és természettudós (1516–1565), így ír a szörnyetegről: "Ezt a tengeri barátot állítólag a balti-tengerben, Elboea város közelében fogták, mely Kopenhágától, a dán birodalom fővárosától, mintegy négy mértföldnyi távolságra lehet. Ugy hírlik, hogy e halat, mely mindenestül
négy rőf hosszú lehetett, elküldték a királynak, ki megszárítva, mint valami csodát őrizteti. A halászok állítólag héringekkel együtt fogták a hálóban. ALBERTUS szerint e fajta halat a britanniai-tengerben is fogtak." J. STEENSTRUP dán tanár a tengeri barát különböző leírásának és e szörnyeteg képeinek összehasonlításából arra az eredményre jutott, hogy a tengeri barát azonos a tízkarú tintahallal. Ez utóbbi szine fekete, vörös foltokkal, a bőr szemölcseit és a karok szívókáit fölületes megtekintésre könnyen pikkelyeknek nézhetjük. Ha az ilyen állatot partra vetve képzeljük, a mint a hasán fekszik, és hosszú karjai alája kerülnek, találhatunk rajta valamit, a mi egy halfarokban végződő barát formájára emlékeztet. A szemléltetés kedveért mellékeljük STEENSTRUP-nak a tintahalat ábrázoló rajzát, és a tengeri barát egyik régi képét, a mint RONDELET-nél és GESNER-nél találjuk. (41. ábra.)
A tengeri barát példája találóan bizonyítja ama törvény igazságát, hogy fölületes megtekintésre az ismeretlen és valami ismeretes közt levő hasonlóságot könnyen túlbecsüljük. Azt hiszem, ezt senki sem vonhatja kétségbe. A mondottak pedig nem csak az egészre, nem csak az állat külső körvonalaira, hanem a részletekre is érvényesek. A leírások egytől-egyig azt mondják, hogy a tengeri barátot pikkelyek borítják. Honnan vették ezt az állítást, holott a tintahalnak nincsenek is pikkelyei? A magyarázat nagyon egyszerű. A halnak pikkelyei vannak, a tengeri barát (ama kor fogalmai szerint) hal volt, tehát kellett, hogy pikkelyek borítsák. Minthogy pedig e tintahal szemölcsei es szívókái egy kissé csakugyan hasonlítanak a halpikkelyekhez, amazokat egyszerűen pikkelyeinek tekintették. A hasonlóságot túlbecsülték.
A tengeri baráton, a mennyiben tintahalnak tekintjük, csak rendkívüli nagysága volt figyelemre méltó, mert a tintahal rendes nagyságát tetemesen meghaladta. Azonban még sem lehetetlen, hogy csakugyan négy rőf hosszú volt. Mert majdnem ugyanakkora tintahalakra azóta is néhányszor akadtak már.
41. ábra.
1853-ban is ily hatalmas példányt fogtak, és épen ez hozta STEENSTRUP tanárt arra a gondolatra, hogy itt a tengeri barát úgyszólván in puris naturalibus [anyaszült meztelenül] került a szemei elé.
De térjünk vissza PLINIUS-hoz, kinél a legérdekesebb és leggyakrabban leirt állatra, a meseszerű egyszarvura bukkanunk. Különben ezt már sokkal régibb iratok is említik. Így a biblia több helyen,
valamint ARISZTOTELESZ is megemlékezik róla, a mire azonban nem akarunk bővebben kitérni. PLINIUS leírása eléggé elárulja, hogy az egyszarvúról közölt adatai csak észlelési hibákon alapulnak. Leírása a következő:
"A legféktelenebb állat az egyszarvú. Teste olyan, mint a lóé, feje, mint a szarvasé, lába, mint az elefánté, farka pedig, mint a vaddisznóé. Homloka közepén két cubitus (körülbelül 1 méter) hosszú szarvat hord. A mint mondják, élve nem lehet elfogni."
PLINIUS tehát úgy írja le az egyszarvút, hogy annak egyes testrészeit ismert állatok megfelelő testrészeihez hasonlítja. Eddigi tapasztalataink szerint biztosan mondhatjuk, hogy azok az összehasonlítások nagyon túlzottak. Mindazonáltal az egyszarvú felismerésére is elég támasztópontot nyujt PLINIUS. Ugyanis alig van több állat, mint a viziló és az orrszarvú, melyek lábait az elefánt lábaihoz hasonlíthatnók. Minthogy pedig az orrszarvúban még azt a kelléket is megtaláljuk, hogy a homloka közepén szarvat hord, aligha csalódunk, ha azt állítjuk, hogy PLINIUS az egyszarvú néven ezt az állatot értette. Igaz, hogy teste nem nagyon hasonlít a ló testéhez, de már a feje és a szarvasfej közt, az agancsokat nem is számítva, csakugyan van némi hasonlatosság. Erre azonban nem kell súlyt helyeznünk, mert a hasonlóságot kétségen kívül túlozták. Tudvalevőleg az orrszarvú lába sem épen olyan, mint az elefánté. Patáik száma nem egyenlő, ezért kisebb hasonlatossággal is be kell érnünk, ilyet pedig valóban találtunk. Minthogy PLINIUS, épen úgy, mint más régi búvárok is, az egyszarvút valami igen vad, szelidíthetetlen állatnak festi, és mert ez az orrszarvúra is illik, melyből
sehol sem lett házi állat, úgy látszik, ebben kell az egyszarvú igazi alakját keresnünk. Azonban ehhez a feltevéshez is szó fér. PLINIUS t. i. nagyon jól ismeri az orrszarvút, helyesen le is írja, és hozzáteszi, hogy a római arénában sokszor volt látható. Ha tehát PLINIUS két állatot említ, melyek közül az egyiket látta és ismeri, akkor azoknak különbözniök kell egymástól. Következőleg az orrszarvú nem lehet azonos a mesék egyszarvújával. Mindazonáltal kétségtelennek tartom, hogy az orrszarvú PLINIUS-nál úgy saját magát, mint az egyszarvút is képviseli. Hogy PLINIUS mégis két állatot említ, annak nagyon egyszerű magyarázata van. Az egyszarvút ugyanis csak valami régi, meg nem nevezett szerző leírásából ismeri, és a leírást egyszerűen átvette. Ő t. i. nem tudja, hogy az egyszarvun az orrszarvút kell érteni, miért is lelkiismeretesen, két különböző állatot sorol fel. E feltevésünket más írók adatai is megerősítik. Médiai ISIDORUS geografus, PLINIUS kortársa, szintén említi az egyszarvút (monoceros) és azt mondja, hogy ez ugyanaz az állat, mint a melyet orrszarvúnak vagy rhinoczerosznak is neveznek. Hozzáteszi még, hogy az egyszarvú (alias [más néven] orrszarvú) oly vad és gyors, hogy erőszakkal nem lehet megfogni, csak egy mocsoktalan szűz tiszta hatalma kerítheti kézre. Ez a megjegyzés később, a középkornak az egyszarvúról szóló kalandos meséiben sokszor szerepel.
E példák, melyekhez hasonló számtalan van, eléggé tanusítják, hogy régi időben egészen hasonló észlelési hibákat követtek el, mint ma. Egyúttal azt is bizonyítják, hogy az észlelési hibákból közvetlenül babonás képzetek és mesés alakok eredtek, melyeket csak a késő utókor gondos kutatásainak
sikerült kiirtania. Mielőtt a bonyolódottabb esetek vizsgálatára áttérnénk, még néhány példát kell felemlítenünk, melyekben az észlelési hibák az eddig tárgyaltakhoz hasonlók ugyan, csakhogy a babonát egész más téren idézték elő. Már régen megfigyelték, hogy áldott állapotban levő nő valamely állattól vagy tárgytól annyira megijedhet, annyira megcsodálhat valamit, hogy ennek nyomát a magzat is magán hordja. Lehet, hogy a gyermek egész alakja, vagy csupán arca az illető tárgyhoz hasonlít, vagy pedig legjobb esetben szines foltok, festéklerakódások maradnak a bőrén, melyek az illető tárgyat ábrázolnák. Már AGRIPPA idejében egész elméletet gondoltak ki e tünemény magyarázatára. (V. ö. I. 297. l.) Bár ez az elmélet helytelen, az újabb vizsgálatok mégis kiderítették, hogy rendkívüli körülmények között, pl. hisztériásokon a véredényszabályozó idegek bizonyos működése következtében a bőrben változások, vérzések stb. tényleg keletkezhetnek. Ezek a változások, helyhez kötöttek, és bizonyos fokig azokat a képzeteket ábrázolják, melyek az egyén öntudatában uralkodnak. Később tüzetesebben foglalkozunk e tárggyal. Itt csak azt a tényt kell kiemelnünk, hogy az említett változások idegműködésen alapulnak. De minthogy az anya és a magzat idegrendszere között nincsen összeköttetés, újabb időben tagadták annak a lehetőségét, hogy az anya képzetei a magzatra hatással bírnának és az egész dolgot babonának tartották Valószinű, hogy ez is hibás észlelésen alapul. Hiszen nem ritka eset, hogy áldott állapotban levő nőknek rögeszméik vannak. Ha már most az ilyen körülmények közt született gyermek torzszülött, vagy ha feltűnő festékfoltjai vannak, akkor a torzképződmények és az anya
rögeszméi között levő hasonlatosságot könnyen túlbecsülték, s ennek következtében az utóbbiakat az előbbiek okául tekintették. Az anyai "megcsodálás"-ra csak néhány példát említünk.
|
42. ábra. |
Hogy e magyarázatunk nem alaptalan, a következő példa bizonyítja. Igaz ugyan, hogy itt nem emberről, hanem tyúkról van szó, de hát miért ne fordulhatna elő a "megcsodálás" a tyúknál is. A 42. ábra barnafoltos, de különben egészen fehér tojást tüntet fel, természetes nagyságban. Próbálja meg az olvasó kitalálni, hogy ugyan mit "jelenthet" ez a folt. Valószinű, hogy ez neki épen olyan kevéssé sikerül, mint a legtöbb embernek, kinek az eredeti fényképet megmutattam. De ha ismerjük a tojás történetét, akkor már a foltban is találhatunk valami értelmet. A tyúk ugyanis valamikor a róka körmei közé került, de tulajdonosának sikerült, hogy a rabló hatalmából kiszabadítsa. Egy ideig az ijedségtől mintegy megbénultan feküdt a földön, de a gondos ápolás következtében csakhamar fölépült és a katasztrófa után három nap mulva az itt lerajzolt tojást tojta, melynek pigment foltjában a tulajdonos az esemény képére ismert, vagyis: a tyúkra, a róka karmai közt. Valami rókaformájú alakhoz való némi hasonlóság nem vitatható el. De hogy a képben az egész jelenetet megtaláljuk, ahhoz bizony már az esetet is ismernünk kell, vagyis tudnunk kell, hogy a kép mit jelentsen s azután túlbecsüljük a hasonlatosságot A róka támadásának jóformán nincs is más köze a folthoz, mint,
hogy a tojás teljes megbarnulását megakadályozta (mert vannak ilyen barna tojások). Lehet ugyanis, hogy a tyúk megijedése következtében a pigmentképződés megakadt és csak arra a foltra szorítkozott; de ez a folt a róka karmai közé került tyúk képévé csakis annak az észlelőnek a képzeletében válhatik, a ki e történetet ismeri.
Végül még a babona egyik egészen modern alakját kell megemlítenem, mely az imént említett alakzatokkal annyiban helyezhető egy sorba, a mennyiben ugyanazokon az észlelési hibákon nyugszik, mint amazok. Ilyen modern babona az a hit, hogy a szellemfénykép az elhunythoz, vagy a szellemírás az elhunyt kezeírásához hasonlít. Magától értetődik, hogy ez a hasonlóság nincsen meg mindig; sőt, ha a szellem fényképe és az elhunyt csakugyan hasonlítanak egymáshoz, akkor ezt úgy említik, mint valami ritka es értékes körülményt. Megjegyzendő azonban, hogy a szellemfotografusokat ismételten csaláson érték, jóllehet a megrendelők azt állították, hogy az elkészült szellemképek csakugyan hasonlítottak az elhunythoz (v. ö. I. 487. l.). Ezt a spiritiszták úgy magyarázták, hogy ezek a képek mégis valódiak, az illető fotografusok pedig médiumok, kik azonban csak olyankor folyamodtak csaláshoz, midőn az "erő" gyönge volt, hogy üzletük fennakadást ne szenvedjen. De mi, ismerve az ember ama hajlandóságát, hogy az ismeretlen és ismert között mindig valami hasonlóságot talál, ebben a hajlamban az említett viszonyok magyarázatát is megtaláljuk. Ha a képnek bármely rejtett vonása az elhunytra emlékeztet, a hivő spiritiszta a hasonlóságot okvetetlenül fölfedezi és a képet még akkor is feltünŐ bizonyítéknak tartja, ha a fotografusra
rábizonyul, hogy bizony egészen természetes eszközökkel készítette. Ezek az állítólagos hasonlóságok tehát még épen nem bizonyítják az illető szellemfényképek valódiságát.
Lássunk már most néhány bonyolultabb esetet, melyekben az észlelés és emlékezés hibái nem közvetlenül, hanem más meggyökerezett nézetekkel kapcsolatban idéztek elő babonás képzeteket. Erre kitünő példákkal szolgálhatnak az ú. n. jósjelek, óvások és jövendölések. Ezek között pedig, a régi idők felfogása szerint, az üstökösöknek jut a főszerep. Ismeretes, hogy még a mult [XVIII.] században is a legcsodálatosabb dolgokat, u. m. égő gerendákat, kivont kardokat, levágott fejeket, sárkányokat és más szörnyetegeket láttak az üstökösben. Csak természetes, hogy az ilyen félelmes képződmény megjelenését bekövetkezendő csapások intőjelének tekintették.
KONRAD WOLFHARD LYCOSTHENES baseli professzor (1518–1561), korának híres tudósa, 1557-ben "Prodigiorum ac ostentorum chronica" czímű nagy latin munkát adott ki és ebben valamennyi leírást, melyet korábbi íróknál az üstökösökről talált, összegyújtött s később bekövetkezett csapásokkal kapcsolatba hozott. A könyv még ugyanabban az évben német fordításban is megjelent; később valószinűleg rövidebb kivonatokat is készítettek belőle. Az itt következő leírásokat és képeket ilyen kivonatból vettük át, mely "Die Wunder Gottes in der Natur bey Erscheinung der Cometen" czimmel 1744-ben jelent meg Frankfurtban; az előszó szerint úgy a szöveg, mint a képek, pontosan LYCOSTHENES munkája után készültek. A könyvet 83 üstökös képe diszíti, ezek közül kettőt mellékelünk. Az elsőn (43. ábra), melyet a leírás
43. ábra.
kardnak tüntet föl, még felismerhető az üstökös. Azonban a 44. ábrán az észlelő képzelete már nagyon is merészen szárnyal. Ez az ábra állítólag az 1527-ben, vagyis LYCOSTHENES idejében megjelent üstököst ábrázolja. Erről a csodálatos üstökösről az észlelő a következőket közli: "Az 1327. Év Mindszenthavának 11. napján reggel négy órakor Európa legnagyobb részében hatalmas üstököscsillagot láttak, mely öt negyedóráig majdnem tűzfényben fénylett; csodálatos hosszúságú és vérvörös színű volt, felső része hajlított karhoz hasonlított, mely hatalmas kardot tartott markában, olyan formán, mintha azzal vágni akarna; a kard hegyén és mindkét élén három nagy csillag volt, melyek közül a kard hegyén levő volt a legnagyobb és legfényesebb; ebből valami szőrös farkhoz hasonló alakban fekete sugarak indultak ki; oldalt pedig a sugarak mind felül, mind alul, lándzsákhoz, rövid fegy-
44. ábra.
verekhez, kardokhoz és tőrökhöz hasonlítottak, melyek között sok szakállas, hajzatos emberfej jelent meg. Mindez össze-vissza hányva véres színű és izzó volt, a mitől sokan megijedtek és megbetegedtek. Erre azután nagy nyomorúság lett; betört a török, Rómát pedig Bourbon [!] ostromolta; a pápa az angyalvárban is csak nagynehezen tartotta magát, de 40,000 arany árán kiszabadult, mire a császár ismét visszahelyezte".
E közleményben minket több pont érdekel. Hogy az igen borzalmas látványtól sokan megbetegedtek, azon nincs mit csodálnunk, de annál bámulatosabb, hogy egy ártatlan üstökösön ennyi mindent láttak. Hiszen nagy üstökösök a jelen században is megjelentek az égen, de tudomásunk szerint egyikök sem volt olyan csodálatos alakú, mint azok a hajdankoriak, melyekről LYCOSTHENES beszél. Ha már most nem akarjuk feltenni, hogy az idők folyamán az üstö-
kösök is czivilizálódtak és elvesztették ijesztő külsejöket, más magyarázatunk alig marad, mint, hogy e csodás tüneményeket is észlelési hibáknak tulajdonítsuk. Ezzel azonban még nem oldottuk meg a talányt. Ha képzeletünket szabadjára engedjük, akkor bizony az üstökösben, épen úgy, mint a felhőben, sok csodás alakot láthatunk; de a képzelet ilyenfajta csodaszülöttein az emberek nem szoktak annyira megijedni, hogy ez még életüknek és egészségüknek is megártson. Épen ezért az üstökösök csodálatos alakjai sem lehettek a képzelet önkényes alkotásai, hanem föl kell tennünk, hogy bizonyos értelemben véve tényleges észlelésen alapultak. A ki tehát közönséges üstökösön olyan borzalmas dolgokat lát, mint a minőkről LYCOSTHENES beszél, az nem lehet normális kedélyállapotban. De ha már egyedül az üstökös megpillantása is ilyen borzalommal töltötte el, akkor kedélyének felindulásában oly dolgokat lát, melyek a valóságban csakugyan nincsenek meg. Ha a megijedés jár elől, akkor az általa okozott lelki felindulásban az üstökösnek a legcsodaszerűbb alakot tulajdoníthatni. Tehát csak az a kérdés, hogy mi okozta ezt az üstököstől való nagy félelmet?
Erre a kérdésre is meg tudunk felelni. Már a legrégibb időkben is, a melyekből tudósítások maradtak, az ó-kor valamennyi népei bizonyos termeszeti tüneményeket, különösen a ritkábbakat, "intő jelek"-nek, vagyis olyan jeleknek tekintették, melyekkel az istenek bekövetkezendő eseményekre, főképen csapásokra figyelmeztették az embereket. (V. ö. I. 60., I. 75., I. 81. l.) Ez a hit keresztény szinezettel az egész középkorban fentartódott, jóllehet a keresztény egyház épen úgy küzdött ellene, mint más pogány
hagyományok ellen. Sőt még a mi korunk sem szabadult meg teljesen attól a babonától, mely bizonyos természeti eseményekben Isten intését látja. És természetes, hogy abban a korban, melyet ez a hit teljesen eltöltött, olyan ritka tüneményt, mint a milyen valamely nagyobb üstökös megjelenése, nagy átalakulások hirdetőjének tekintettek. Épen ezért már egyedül az üstökös látására is borzadály fogta el az avatatlant. De még a műveltebbek sem jártak sokkal jobban. Igy történt, hogy a fölhevült képzelet égő dorongokat, tüzes kardokat és levágott fejeket varázsolt az észlelő szemei elé; mert a háború s a vele járó nyomor akkor napirenden voltak. Azért a vésztjósló üstökös is épen ezeket a rémképeket gerjesztette fel, s az emberek úgy hitték, hogy mindezeket az óva intő égi fényben látták.
Figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy ez a babona első sorban bizonyos vallásos meggyőződések természetes következményeképen keletkezett. Az istenek szeretik az embereket, óvják is őket és felhívják figyelmüket a bekövetkezendő eseményekre, azért jósjeleket jelentetnek meg a természetben. Már most ezt a hitet az észlelési hibák is nagy mértékben erősítik. Az üstököstől való félelem először is azt okozza, hogy az észlelő az égitest alakjában a legcsodásabb dolgokat látja, melyek az észlelő képzeletéből fakadván, a legszorosabban összefüggnek azokkal az eseményekkel, a melyekre az üstökös állitólag figyelmeztet. A babonát az is megerősíti, hogy a figyelmeztetés természetesen mindig valóra válik. Ez ismét csak az észlelés hibáin alapul. Annyi bizonyos, hogy nem lesz nehéz valami szerencsétlenségre akadnunk, mely az üstökös megjelenése után valamikor bekövet-
kezik és a melyre azután ráfogjuk, hogy az üstökös okvetetlenül ráutalt. Valósággal nevetséges, hogy a régi időben e tekintetben mennyire birálat nélkül ítéltek az emberek.
LYCOSTHENES művében a többi között a következő példát is találjuk: "A 194-ik évben Krisztus születése előtt Rómában és Pondoban szertelen nagy üstökös jelent meg, mely mindenkit nagy bámulatba ejtett. Ez 80 napig volt az égen és nyomban utána a szamariták a zsidókra támadtak és nagy kárt okoztak nekik. Ugyanabban az évben született MITHRIDATES, Pontus (jelenleg Bursia) királya, ki később bármely más ellenségnél jobban szorongatta a rómaiakat." A szamariták támadása nyilván nem elégséges; az üstökös okozta mind ama vereségeket is, melyeket a rómaiak később az újszülött MITHRIDATES-től szenvedtek. Ha önkényesen épen azt ragadjuk ki az események közül, a mi czéljainknak épen megfelel, idő előtt alkotott itéleteinkre természetesen hamar találunk bizonyítékot. De e mellett nagy hibába esünk; állandóan figyelmen kívül hagyjuk, hogy minden üstökös épen ugy szerencsés, mint szerencsétlen események előhirnöke is volt.
1666-ban LUBINIECKY SZANISZLÓ, lengyel nemes "Theatrum Cometicum" czímű tudós munkát irt, melyben bebizonyítja, hogy minden üstökösre épen annyi szerencsés, mint szerencsétlen esemény következett, és így semmi különös okunk sincs arra, hogy az üstökösöktől féljünk. De csak egy emberöltővel később sikerült NEWTON-nak bebizonyítania, hogy az üstökösök égitestek, melyeknek pályáját épen úgy, mint a bolygókét, ki lehet számítani. Csak ezóta tünedezett lassankint az a hit, mely az üstökösben jós-
jelet látott. Napjainkban már jóformán túlestünk ezen a babonán. Csillagászaink úgyszólván minden üstököst, mely az égen jelentkezik, nagy messzelátóikkal már jóval előbb észlelnek, mintsem az egyszerű emberi szem észrevenné. Az ujságok hetekkel, sőt hónapokkal előbb világgá kürtölik a tüneményt. Igy már megjelenése előtt mindenki ismeri az üstököst, s mikor azután itt van, nem lep meg, nem ijeszt meg senkit, mert mindenki tudja, hogy az, a mit lát, törvényszerű természeti esemény és semmi egyéb.
Mindazt, a mit itt az üstökösről mondottunk, lényegében elmondhatjuk a többi intő jelekről, vagy csodákról is, vagyis azokról a szokatlan természeti eseményekről, melyek épen ritkaságuk miatt vonják magukra a figyelmet. Az ezek jóserejébe helyezett hit más módon keletkezett ugyan, de ha egyszer gyökeret vert, a bekövetkező eseményekben mindig táplálékot és megerősítést kapott. Mert az intő jel többnyire többértelmű és bizonytalan természetű dolgokat jelent, legjobb csetben is csak annyit tudunk, hogy jó-e, vagy rossz. Épen ezért, az, a kinek a jósjel szólott, életében könnyen akad olyan eseményre, mely bizonyos értelemben, mint ama jel teljesülése fogható fel. CICERO "De divinatione" czímű érdekes kis munkájában számos ilyenfajta példát sorol fel. Ha a nőstény öszvér (mely többnyire terméketlen) megellett, ha vipera bujt ki az oltár alól, ha a templomban pajzs esett le, ha a vezér elesett a lovával stb., akkor ebben jósjelet vagy csodát láttak, és elhívták az áldozati jóst, hogy fejtse meg, vajjon jót jelent-e ez, vagy rosszat. CICERO gunyolja ezt a babonát; ő tisztában van azzal, hogy ebben az értelemben semmiféle eseményt sem nevezhetünk jogosan csodának.
"Mert – úgy mond – semmi sem történhetik ok nélkül. Semmi sem történik, a mi nem lehetséges; ha pedig az történt, a mi lehetséges, akkor nem szabad csodának tekintenünk. Következőleg csodák nem lehetnek. Mert ha azt, a mi ritka, már csodának is tartjuk, akkor a bölcs embert is csodának kell tekintenünk; mert azt hiszem, hogy hamarabb találunk öszvért, mely megellett, mint bölcs embert. Mindebből pedig az következik: hogy a mi nem történhetett, az sohasem történt, a mi pedig megtörténhetett, az nem csoda. Beszélik, hogy egy jelmagyarázó, mikor valaki mint csodajelet közölte vele, hogy házában vipera tekerőzött a pózna köré, ezt a szellemes választ adta: "az volna csoda, ha a pózna tekerőzött volna a vipera köré". Ezzel a felelettel világosan megmondta, hogy semmit sem tarthatunk csodának, a mi megtörténhetett."
E gondolatmenet ellen kevés kifogásunk lehet; sőt rámondhatjuk, hogy egészen modern. Ha ma nem hiszünk jósjelekben, akkor ez azért van, mert az események természetes okait meg tudjuk magyarázni. S ha ez egyszer nem sikerül, azzal a feltevéssel nyugtatjuk meg magunkat, hogy a tudomány előbb vagy utóbb csak halad annyira, hogy a természetes összefüggést itt is megtalálja. Ha minden eseményt úgy fogunk fel, mint az okok és okozatok lánczolatának egyik lánczszemét, akkor nem marad oly esemény, melyet az istenek különös jósjelének tarthatnánk. Az a tény pedig, hogy régente e jeleket a bekövetkezett eseményekkel igazolva látták – a mint azt már az üstökösöknél is kifejtettük – az észlelési hibákban találja magyarázatát. Ha a jel egészen határozatlanul, csupán nagy események bekövetkezését jelezte, akkor a közel jövő eseményei között
könnyen akadhattak oly esetre, melyre a jel épen vonatkozhatott. De többnyire nem elégedtek meg azzal, hogy a jósjelben egyedül figyelmeztetést lássanak valami bekövetkezendő nagy eseményre. A jelet kimagyarázták, az esemény természetére és végződésére is következtetést vontak belőle és i. t. Ebben az esetben tehát a jósjel a divinácziónak, a jövendölés művészetének lett alapja; itt azonban már bonyolultabbá válik a dolog.
A mint tudjuk, a jövendölés művészete sokféle. Nem csupán szokatlan eseményekben, hanem a madarak röptében, vagy kiáltásában, a villámlásban, az áldozati barom beleiben is határozott előjeleket láttak. Asztrologiás, geomantiás, chiromantiás, krystallomantiás és más hasonló módszerekkel kutatták a jövendőt. Végül az álmok, sejtelmek és az önkívületi állapotban jelentkező távolbalátás közvetetlen értesítést adtak a jövőről. Mindeme mantiás módszerek eredete nyilván tisztán elméleti, és pedig vallásos vagy bölcseleti természetű. A chaldeusok valamennyien azt hitték, hogy van a természetben összefüggés, melynek segítségével a jelenből a jövőre következtethetünk. Az európai népek jövendölési művészete, úgy látszik, inkább vallásos képzetekből fakadt. De mindenesetre rejtélyes, hogy e jövendölések hitele hogyan tarthatta magát annyi ideig? Mert a természet és az emberi élet terén elért ismereteink szerint feltétlen biztossággal állíthatjuk, hogy a csillagok állása, a kéz vonásai, bizonyos pontok elrendezése, a madarak kiáltása, a bika májában látszó rajzolatok stb. és az ember sorsa között semmi összefüggés sincsen. Következőleg számos e fajta módszerre alapított jövendölés nem vált be. Ekkor pedig szükségképen kérdeznünk
kell: miként történhetett, hogy a jövendölés művészetébe vetett bizalom a jövendölések tévessége daczára sem szünt meg soha?
Erre ezt feleljük: első sorban a téves jövendölések száma aligha volt olyan nagy, mint azt előre hinnők. Mert néhány jövendölés, természetesen mindig véletlenségből, beteljesedik. Továbbá tagadhatatlan, hogy különböző lelki állapotok, melyekről alább lesz szó, a minő pl. a jós érzékeinek és emlékezetének fokozott érzékenysége (hyperaesthesia, hypermnesia) és befolyásolhatósága stb. már magukkal hozzák, hogy a jövendölések gyakran tényleg bekövetkeznek, még ha a módszer teljességgel értéktelen volt is.
Természetesen mindamellett marad még számos olyan jövendölés, mely tévesnek bizonyul.
Ezt CICERO előbb idézett munkájában számos bizonyítékkal támogatja: "FLAMINIUS nem engedelmeskedett a jeleknek; ez neki is, seregének is életébe került. De PAULUS egy évvel később engedelmeskedett nekik: s vajjon seregestül nem veszett-e el ő is a cannae-i ütközetben? ... Nincsen nap, hogy valamely jövendölésre rá ne czáfoljanak. Csak azt említem, a mit a chaldeusok (az asztrologusok) POMPEJUS-nak, CRASSUS-nak és nem régen CAESAE-nak jövendöltek; mindnyájuknak végső elaggásban kellett volna meghalniok; a halálnak otthonukban, fényben és becsületben kellett volna őket érnie azért bizony nagyon csodálkozom, hogy vannak még olyanok, a kik ezeknek az embereknek hisznek, ámbár a tények naponkint megczáfolják jövendöléseiket."
CICERO csodálkozása nagyon érthető. Ha már belátják, hogy milyen ritkán teljesül a jövendölés,
akkor az abba vetett bizalom is megszűnik; puszta véletlennek tartják, ha a jövendölés és teljesülés esetleg összetalálkoznak. De nem egészen valljuk CICERO-nak azt az állítását, hogy valamely jövendölés teljesedése mindig véletlenség, kétségtelen, hogy itt még más mozzanatok is közrehatnak. Mindazonáltal tény, hogy a jövendölések csak kivételképen teljesülnek. És hogy a beléjük helyezett bizalom mégis évezredeken át fenmaradt, csak úgy magyarázható, hogy az emberek általában nem vetettek ügyet a hamis jövendölésekre. Ha nagyobb vállalkozásokról, állami ügyekről, vagy hasonló dolgokról volt szó, és a jövendölés nem következett be – akkor ez nyilván nem kerülhette el a közfigyelmet. Ily esetekben azonban mindig fölös számban akadt kifogás és mentegetőzés. Vagy azt próbálták bebizonyítani – és ez többnyire sikerült is – hogy az ünnepélyes cselekmények végzésekor valami formahibát követtek el; ez esetben a jövendölés természetesen már eleve semmis volt. Vagy pedig a magyarázkodásban rejlett a hiba. Így valahogy átestek a legkellemetlenebb eseteken is – a mint ezt CICERO több példával bizonyítja – s ezeket azután hamarosan elfelejtették. Az olyan eseteket azonban, melyekben a jövendölés látszólag bevált, nem felejtették el egyhamar, mert ezek a meggyökerezett nézettel összevágtak.
Látjuk tehát, hogy az észlelés vagy helyesebben emlékezés hibái mindjobban megszilárdítják a jövendölésekbe vetett hitet. Ha bizonyos nézet, így pl. a jövendölések megbízhatóságába vetett hit iránt elfogultak vagyunk, akkor mindazt, a mi e hitünkkel ellenkezik, önkénytelenül is figyelmen kívül hagyjuk és gyorsan elfelejtjük. Azért minden "emlékezeti sta-
tisztika" teljesen értéktelen. Csak azt igazolja, a minek igazolását kivánjuk és várjuk. Ha a jövendölések még ma is napirenden volnának, mint CICERO korában, akkor gondos könyvvezetés segítségével bizonyára még a legbuzgóbb "hivőt" is meggyőzhetnők arról, hogy az emlékezet statisztikája mennyire megbízhatatlan. A szükséges anyag egybehordása szerencsére lehetetlen. Valamennyire azonban mégis módunkban van, hogy ezt a dolgot határozott számokkal világítsuk meg. A legújabb időben széleskörű statisztikai kutatásokkal próbálták a halluczinácziók gyakoriságát megállapítani. E végből a dolog természete szerint az emberek emlékezőtehetségéhez fordultak és tapasztalták, hogy az ember épenséggel nem bízhatik emlékezetében. Az olyan statisztika, melynek ez az alapja, hasznavehetetlen. Erre még visszatérünk a normális halluczinácziókról szóló fejezetünkben. (V. ö. 214. l.)
A tárgyalt esetek az észlelési hibáknak a babona terén való jelentőségét még korántsem merítik ki. Mindezek csak egyes példák, melyek tanusítják, hogy az észlelési hibák egyrészt a babona közvetlen forrásaivá válnak, másrészt pedig a más talajon termett babonát fentartják és megerősítik. Nem kell a tárgynál tovább időznünk, mert minden, a mit a következőkben kifejtünk, ez irányban is további példákat szolgáltat. Mindenütt, még a legbonyolódottabb esetekben is arról győződünk meg, hogy az észlelési hibák a babonás képzetek terén, mint e képzetek forrásai, vagy legalább fejlesztői, nagy mértékben közrehatnak.