TANÍTÁS
 A KERESZTYÉN VALLÁSRA

MAGÁBAN FOGLALJA A KEGYESSÉGNEK
ÚGYSZÓLVÁN EGÉSZ SUMMÁJÁT ÉS MINDAZT,
AMIT AZ ÜDVÖSSÉG TUDOMÁNYÁBÓL ISMERNI SZÜKSÉGES

MINDEN KEGYESSÉGRE TÖREKVŐNEK ELOLVASÁSRA
IGEN ÉRDEMES, LEGÚJABBAN
MEGJELENT MŰ

FRANCIAORSZÁG LEGKERESZTYÉNIBB KIRÁLYÁHOZ CÍMZETT
ELŐSZÓVAL,
AMELYBEN EZ A KÖNYV HITVALLÁSKÉNT
TERJESZTETIK ELÉBE

IRTA
A NOYONI
KÁLVIN JÁNOS

BASEL
1536

TÁRGYMUTATÓ

AZOKRÓL, AMIKRŐL E KÖNYV FEJEZETEIBEN
SZÓ VAN.

1. A törvényről, amely magában foglalja a Tíz Parancsolat magyarázatát.

2. A hitről, amely az úgynevezett Apostoli Hitvallás magyarázatát is adja.

3. Az imádságról, amely az Úri Imádság kifejtését is adja.

4. A sákramentumokról, amelyben a keresztségről és az Úr vacsorájáról van szó.

5. Ebben kifejtjük, hogy az eddig általában annak tartott másik öt sákramentum nem sákramentum, és egyben kimutatjuk, mifélék ezek.

6. A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és az állami kormányzatról.





A címlapra vonatkozólag lásd a Jegyzetek élén található
megjegyzéseket.

A HATALMAS ÉS DICSŐSÉGES URALKODÓNAK,
FERENCNEK,
FRANCIAORSZÁG LEGKERESZTYÉNIBB KIRÁLYÁNAK,
HÓDOLVA TISZTELT FEJEDELMÉNEK ÉS URÁNAK,
BÉKESSÉGET ÉS ÜDVÖT KÍVÁN AZ ÚRBAN
KÁLVIN JÁNOS.

Amikor ehhez a munkához hozzákezdjem, mi sem állott távolabb szándékomtól, Dicsőséges Király, mint felséged elé terjesztendő művet írni. Csupán bizonyos alapvető oktatást akartam nyújtani, amelyből megtanulhassa az igaz kegyességet mindenki, akiben van valamelyes vallási buzgóság. Még pedig elsősorban a mi francia népünk érdekében vettem magamnak ezt a. fáradságot, mivel azt láttam, hogy nagyon sokan vannak köztük, akik éhezik és szomjúhozzák a Krisztust, de nagyon kevesen olyanok, akik az Ő ismeretébe akár csak némileg is be volnának avatva. Hogy ez volt a magam elé tűzött cél, arra bizonyság maga ez a könyv, előadási módjának egyszerű és elemi voltával.

De amikor észrevettem, hogy országodban bizonyos istentelen emberek dühöngése olyan fokra hágott, hogy az igaz tan ott már szóhoz sem juthat, úgy véltem, nem lesz haszontalan dolog, ha ugyanazzal a fáradsággal azoknak a tanítását is elvégzem, akiknek oktatására vállalkoztam, és egyben Te előtted is hitvallást teszek, amelyből megtudhatod, mi is az a tan, amely ellen olyan nagy dühre gerjedtek azok az őrjöngők, akik országodat mostanában tűzzel-vassal dúlják. Nem restellem ugyanis bevallani, hogy én itt éppen annak a tannak adom elő mintegy a summáját, amelynek ők lármásan követelik a börtönnel, számkivetéssel, földönfutóvá tevéssel és máglyával való megbüntetését és az egész föld kerekségéről való kiirtását. Jól tudom ugyan, milyen szörnyű vádaskodással árasztották el a füledet és a lelkedet, hogy a mi ügyünket a lehető leggyűlöletesebb színben tűntessék fel előtted. De


4

néked a te kegyelmességedhez mérten fontolóra kell venned, hogy ha elég a puszta vád, akkor nincs többé ártatlanság sem szóban, sem cselekedetben.

Valóban, ha valaki ezt a tant, amelyről most számot szeretnék néked adni, azzal az érvvel akarná gyűlöletessé tenni, hogy már az összes rendek szavazata is elítélte azt és számos bírósági ítélet is lesújtott reá, ezzel semmi egyebet nem mondana, csak azt, hogy részben erőszakkal buktatta meg ellenségeinek pártos hatalmaskodása, részben ármányos csalárdsággal nyomták el hazugságaik, fondorlataik, rágalmaik. Mert erőszak az, amikor vizsgálat nélkül vérengző ítéleteket mondanak ki ellene; és csalárdság az, amikor a lázadás és gonosztettek vádját sütik reá minden alap nélkül. Hogy ezt a panaszunkat senki se tarthassa jogosulatlannak, - te magad lehetsz rá a tanúnk, Felséges Király, nap nap után milyen hazug rágalmakkal árulják be előtted ezt a tant: hogy annak nem más a célja, mint minden királyi uralmat és kormányzati rendet megdönteni, a békét megháborítani, minden törvényt eltörölni, minden birtoklást és tulajdont megszűntetni, egyszóval az egész világot fenekestül felfordítani. Pedig hozzád a rágalmaknak csak parányi részecskéje jut el; mert a nép között olyan rémségeket híresztelnek, hogy ha azok igazak lennének, az egész világ méltán ítélné ezt a tant a szerzőivel együtt ezerszeres máglyára és kereszthalálra.

Ki csodálhatná hát, hogy olyan általános gyűlölet lángolt fel ellene, ha ezek a gyalázatos vádaskodások hitelre találtak? Íme, ez a magyarázata annak, hogy a rendek mind egyhangúlag és egy akarattal kárhoztatást mondottak reánk és a mi tanunkra. Ugyanettől az indulattól elragadtatva azok is, akik törvényt ültek felette, a már hazulról hozott elfogult véleményüket hirdették ki ítélet gyanánt. És úgy vélték, hogy kifogástalanul végezték dolgukat, ha senkit sem adtak a hóhér kezére, csak azt, akire vagy a saját vallomása, vagy szavahihető tanúbizonyság rábizonyított. De milyen bűnt bizonyított rá? Ezt a kárhozatos tant, - mondják. De milyen jogon kárhoztatott dolog ez a tan? Hiszen a vádlottak védekezésének éppen az volna az erőssége, hogy nem tagadják magát a tant, de védik az igazságát. Erről azonban még megmukkanni sem engedik őket. Ezért hát nem ítélhető el az a törekvésem, Győzhetetlen Király, hogy hitelesen megismertessem veled azt az ügyet, amellyel eddig csak hebehurgyán, a. jogi rend teljes mellő-


5

zésével, és inkább féktelen szenvedéllyel, mint a törvényhez illő komolysággal foglalkoztak.

Ne gondold azonban, hogy ezzel a magam személyes védekezését akarom munkálni, hogy a hazámba való szabad visszatérésem útját egyengessem. Mert bár emberi érzelmeim szerint - amint illik is, - vágyakozom feléje, ahogy a dolgok ma ott állanak, baj nélkül megvagyok tőle távol is. Hanem minden istenfélő lélek közös ügyét viselem szívemen, sőt voltaképen Krisztus ügyét, amely a te országodban manapság mindenképen meglépve és megtiporva siralmas állapotban vergődik, igaz ugyan, hogy nem annyira a te hozzájárulásod, mint inkább bizonyos farizeusok zsarnokoskodása folytán. Miként jutott ennyire a dolog, azt elmondani most nem tartozik ide, - de az bizonyos, hogy lesújtva vergődik. Mert azt elérték a gonoszok, hogy a Krisztus igazsága, ha az üldözés közben és a szétszóratásban nem semmisült is meg, de bizony eltemetve és meggyalázva rejtőzködik, és a szegény árva egyház, amelyet vagy kegyetlen öldöklések tizedeltek meg, vagy száműzetések kergettek szét, vagy fenyegetések és rettentések bénítottak meg, már szisszenni sem mer. És még most sem szűnnek meg a már megdőlt falat és a romhalmazt, amelyet előidéztek, megszokott őrjöngő vadságukkal ostromolni. Közben pedig nem akad senki sem, aki oltalmazó kezével elhárítsa ezt a dühöngést. Ha valaki az igazság legnagyobb pártfogójaként akar feltűnni, az is csak annyit mond, hogy elnézést kell tanúsítani tudatlan emberek tévelygésével és oktalanságával szemben. Mert ez a szavukjárása: tévelygésnek és oktalanságnak nevezik az Isten kétségbevonhatatlan igazságát, és tudatlan embereknek azokat, akiket Isten az Ő mennyei bölcsessége titkainak az ismeretére méltatott. Ennyire szégyenli az Evangéliumot mindnyájan!

Reád vár hát a feladat, Felséges Király, hogy se füledet, se szívedet el ne fordítsd, hanem megadd ezt az olyan jogosan elvárható védelmet, kiváltképen, amikor olyan nagyfontosságú ügyről van szó, hogy t. i. miképen maradjon meg e földön sértetlenül az Isten dicsősége, miképen óvassék meg az Isten igazságának méltósága, miképen élhessen közöttünk épségben és biztonságban a Krisztus országa? Méltó ez az ügy arra, hogy te figyelemben részesítsd; méltó arra, hogy te foglalkozzál vele; méltó arra, hogy te dönts benne! Hiszen igazi királlyá az a tudat tesz valakit, hogy országának kormányzásában az Isten szolgájának ismeri magát.


6

Akit nem az a cél vezet uralkodásában, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, az nem is királyi, hanem rabló uralmat gyakorol. Azután meg téved is, aki azt reméli, hogy tartós virágzásnak örvendhet az olyan ország, amelyet nem az Isten kormányvesszeje, vagyis szent igéje igazgat; mert örökre megáll az az égi szózat, amelyben megmondatott, hogy "mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul". (Péld. 29:18.) Az se tartson vissza téged ettől a feladattól, hogy a mi csekélységünk mit sem számít előtted. Mi teljes tudatában vagyunk annak, hogy milyen nyomorult és jelentéktelen kicsi emberek vagyunk: Isten előtt szegény bűnösök, az emberek szemében pedig utolsók, ha úgy tetszik: a világnak söpredéke és szemetje, vagy ha van rá kifejezés, még ennél is alábbvalóak, úgyhogy semmink sincs, amivel dicsekedhetnénk, akár Isten előtt, - az Ő egy irgalmasságán kívül, amellyel minden mi érdemünk nélkül megváltott minket, - akár az emberek előtt, - a mi erőtlenségünkön kívül, amelyet pedig megváltani a legnagyobb szégyen az ő szemükben. A mi tanításunk azonban a világnak minden dicsőségét felülmúló fenségben és minden hatalom felett győzhetetlenül kell hogy megálljon, - mert nem is a mienk, hanem az élő Istené és az Ő Krisztusáé, akit királyúl rendelt az Atya, hogy "uralkodjék egyik tengertől a másik tengerig és a nagy folyamtól a föld határáig", még pedig uralkodjék úgy, hogy az egész földet vasának és rezének minden erejével, aranyának és ezüstjének minden ragyogásával egyetemben (1) úgy megverje és összetörje "szájának vesszejével", mint valami cserépedényt, amint ezt a próféták az Ő országlásának dicsőségéről megjövendölték. (Dán. 2:31 - 35. - És. 11:4. - Zsolt. 2:9.

Ellenfeleink ugyan azt vetik ellenébe ennek, hogy mi tévesen hivatkozunk az Isten igéjére, mert mi azt galádul félremagyarázzuk. De ha hitvallásunkat elolvasod, bölcsességeddel magad is megítélheted, nem csak milyen rosszakaratú rágalom ez, hanem milyen páratlan orcátlanság is. Egyetmást mégis el kell itt is mondanom, amivel előkészíthetlek erre az olvasmányra. Amikor Pál azt követeli (Róm. 12:6.), hogy minden prófétálás "a hitnek szabálya szerint" magyaráztassék, ezzel megadja a legbiztosabb zsinórmértéket, amely szerint a Szentírásnak bármilyen értelmezése elbírálandó. Nos, ha a mi dolgainkra a hitnek ezt a réguláját alkalmazzák, - akkor máris győztünk. (2) Mert mi állana jobb és illőbb összhangban a hittel, mint annak elismerése, hogy mi minden


7

erény híján mezítelenek vagyunk és csak Isten ruházhat fel minket; mi minden jóság nélkül szűkölködünk és csak Ő tölthet meg minket; mi a bűn rabszolgái vagyunk és csak Ő szabadíthat meg minket; mi vakok vagyunk és csak Ő világosíthat meg minket; mi sánták vagyunk és csak Ő igazgathat minket; mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk és csak ő támogathat minket; egyszóval belátása annak, hogy nekünk nincsen semmink, amivel dicsekedhetnénk, hogy egyedül övé legyen a dicsőség és mi csak Őbenne dicsekedhessünk? De amikor mi ilyeneket és hasonló egyebeket mondunk, azzal támadnak ránk és amiatt jajveszékelnek, hogy ily módon mi eltöröljük a tudomisén mifajta vak "természeti világosságot", az emberi léleknek bizonyos képzelt "előkészületeit", a szabad akaratot, az érdemes jó cselekedeteket, - mivel nem tudják elviselni, hogy minden jóságunkért, erényünkért, igaz voltunkért, bölcsességünkért mindenestől fogva Istenre hárúljon a dicséret és a dicsőség. (3) Pedig nem azt olvassuk (Jer. 2:13.), hogy olyanoknak szólana a feddés, akik túlságosan sokat merítettek az élő víz forrásából, hanem ellenkezőleg azok részesülnek súlyos ostorozásban, akik "kutakat ásnak maguknak, repedezett kutakat, amelyek nem tartják a vizet". Továbbá mi volna a hithez illőbb, mint testvérünknek és közbenjárónknak ismerve el Krisztust, azzal bíztatnunk magunkat, hogy Isten minekünk kegyes Atyánk; minden örömöt és előmenetelt bizalommal várni Őtőle, akinek irántunk való kimondhatatlan szeretete odáig ment, hogy az Ő tulajdon Fiának sem kedvezett, hanem odaadta érettünk; (4) megnyugodni az üdvösség és az örök élet bizonyos reménységében, jól tudva, hogy az Atya elküldötte hozzánk Krisztust, akiben ezek a nagy kincsek el vannak rejtve számunkra? (5)

Itt aztán ránk törnek és azt harsogják, hogy ez a hívő bizonyosság gőgös és vakmerő dolog. Pedig, amiként mimagunktól semmit, Istentől viszont mindent várhatunk; és a magunk hiú dicsekvését éppen azért kell elvetnünk, hogy Istenben dicsekedjünk. Mit mondjak még? Vizsgáld meg ügyünket, Hatalmas Király, minden részletében, és aztán tekints minket akármilyen fajta gonosztevőknél is hitványabb embereknek, ha világosan meg nem győződöl arról, hogy mi csak azért "fáradozunk és szenvedünk szidalmakat, mert reménységünket vetettük az élő Istenben", és mert hisszük, hogy "megismerni az egyedül igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus Krisztust: ez az örök élet". (6) Emiatt a remény-


8

ségünk miatt (I. Tim. 4:10.) van az, hogy némelyeket közülünk bilincsre vernek, másokat megvesszőznek; némelyeket világ csúfjára meghurcolnak, másokat földönfutókká tesznek; némelyeket kegyetlenül megkínoznak, másokat világgá kergetnek; és mindnyájunkat nyomorgatnak, ádáz átkokkal sújtanak, szidalmakkal gyaláznak, a legembertelenebb módon bántalmaznak.

Vedd már most szemügyre a mi ellenfeleinket (a papok rendjéről beszélek, mert hiszen a többiek is az ő indításukra és az ő döntésük alapján folytatják ellenünk ellenségeskedésüket) és vizsgáld meg kissé velem együtt, milyen igyekezet hajtja őket. Hogy az igaz vallás, amelyet a Szentírás tanít s amelyet mindenkinek követnie kellene, mind náluk maguknál, mind másoknál ismeretlen, mellőzött, megvetett dologgá vált, ezt könnyedén elnézik. Hogy valaki mit tart, vagy mit nem tart Istenről és Krisztusról, annak vajmi kevés fontosságot tulajdonítanak, csak vesse alá értelmét vak hittel (7) az egyház ítéletének. Az sem bántja őket nagyon, ha valaki Isten dicsőségét nyilvános káromlással szennyezi be. Miért hadakoznak hát olyan vadul és elkeseredetten a miséért, a purgatóriumért, a búcsújárásokért és más ilyen haszontalanságokért, hogy az ezekbe vetett lehető legöntudatosabb hit nélkül nem is ismernek el igaz kegyességet, amikor pedig mindezekből semminek sem tudják igazolni az Isten igéjéből való eredetét? Miért? Azért, mert a hasuk az Istenük és a konyha a vallásuk, s attól tartanak, hogy ha ezeket kár érné, nem hogy keresztyéni, de emberi életet sem élhetnének. Mert igaz ugyan, hogy egyesek közülük bőségben dúskálkodnak, mások meg száraz kenyérhéjon tengődnek, de mégis mind ugyanabból a fazékból élnek, s ha azt nem fütenék ilyen tüzelővel, nemcsak kihűlne, hanem, teljesen be is fagyna. Így hát mennél jobban féltik a hasukat, annál hevesebben hadakoznak a hitükért. Egyszóval mindnyájuknak az az egyetlen gondjuk, hogy az uralmuk sértetlen és a hasuk telve maradhasson. Az őszinte buzgóságnak ellenben senki sem tulajdonít egy szemernyi fontosságot sem.

És azért mégis szakadatlanul támadják a mi tanításunkat és minden lehető címen vádolják és gyalázzák, hogy gyűlöletessé vagy gyanússá tegyék. Azt mondják róla, hogy új dolog és csak mostanában látott napvilágot; ráfogják, hogy kétes és bizonytalan; számon kérik, milyen csodatételek szólnak mellette; kérdik, illő dolog volna-e, hogy annyi szent egyházi atyának megegyező


9

véleménye és a legősibb közfelfogás ellenében hitelre találjon; szorongatnak, hogy ismerjük el vagy tanításunknak eretnek-voltát, mert háborúba száll az egyház ellen, vagy pedig azt, hogy sok évszázadon át, amikor ilyesmit senki sem tanított, az egyház halott volt; végül azt mondják: nincs is szükség hosszas érvelésre, mert a gyümölcseiről megítélhető a természete, hogy t. i. a szekták mily nagy sokaságának, a lázadások mily nagy zűrzavarának, a vétkek mily nagy féktelenségének a szülőanyja! Persze, a hiszékeny és tudatlan tömeg előtt nagyon könnyű nekik védtelen ügyet ócsárolni. Azonban, ha mi is szóhoz juthatnánk, minden bizonnyal lelohadna az a hév, amellyel ellenünk most tele szájjal tajtékzanak.

Először is, amikor újdonságnak állítják tanításunkat, Isten ellen követnek el súlyos sértést, mert az Ő igéje nem szolgált rá arra, hogy újdonságként bélyegezzék meg. Azt ugyan egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy olyanoknak, akik előtt újdonság Krisztus és újdonság az Evangélium, a mi tanításunk is az. De akik tudják, hogy milyen régi dolog az, amit Pál prédikált (Róm. 4:25.), hogy Krisztus "a mi bűneinkért halálra adatott és feltámadott a mi megigazulásunkért", azok nálunk sem találnak semmi újat. Hogy ez a tanítás sok időn át ismeretlen és eltemetett dologként el volt rejtve, az az emberi gonoszság vétke; de amikor most Isten jóvoltából visszanyertük, ősi jogán legalább a régiségét el kellene ismerni.

A tudatlanságnak ugyanebből a forrásából ered az is, hogy tanításunkat kétesnek és bizonytalannak tartják. Bizonyára erre vonatkozik az, amikor az Úr amiatt panaszkodik prófétája által (És. 1:3.), hogy az ökör ismeri gazdáját és a szamár az ő urának jászlát, de Őt nem ismeri az Ő népe. De bármint gúnyolják is ennek a tanításnak a bizonytalanságát, hogy ők a saját magukéval hányadán vannak, az csak akkor tűnnék ki, ha a vérük és életük feláldozásával kellene megpecsételniük. Egészen más a mi bizonyosságunk, amellyel akár a halál rémségeivel szemben, akár az Isten ítélőszéke előtt is rettegés nélkül állunk meg.

Hogy csodatételeket követelnek tőlünk, az nem becsületes eljárás. Hiszen mi nem valami új evangéliumot koholtunk, hanem éppen ahhoz ragaszkodunk, amelynek megbizonyítására szolgálnak mindazok a csodák, melyeket Krisztus és az apostolok valaha cselekedtek. Ők persze abban a különös előnyben vannak velünk


10

szemben, hogy mind máig tartó állandó csodákkal tudják támogatni hitüket. És pedig olyan csodákat hoznak fel, amelyek az egyébként higgadt lelkű embert is ki tudják hozni a sodrából, - annyira ostobák és nevetségesek, vagy annyira alaptalanok és valótlanok. Azonban, ha még oly nagy csodák volnának is, akkor sem volna semmi súlyuk az Isten igazságával szemben, mivel Isten nevének mindenütt és mindig meg kell szenteltetnie, akár csodajelek által, akár a dolgok természetes rendje által. És arról is jó megemlékeznünk, hogy a Sátánnak is megvannak a maga csodajelei, amelyek inkább szemfényvesztések ugyan, mint valóságos erőmegnyilvánulások, de mégis alkalmasak arra, hogy félrevezessék az oktalanokat és járatlanokat. A varázslók és bűbájosok mindig csodatételeikkel tűntek fel, a bálványimádást bámulatos csodák táplálták, de ez máig sem igazolja előttünk sem a varázslókat, sem a bálványimádókat. Hajdan a donatisták (8) is azzal a fogással ingatták meg az egyszerű nép lelkét, hogy közöttük sok csoda történik. Mi is ugyanazt feleljük tehát most ellenfeleinknek, amit annakidején Augustinus a donatistáknak: (9) maga az Úr óvatosakká tett minket az ilyen csodaűzőkkel szemben, amikor megjövendölte (Máté 24:24.), hogy "hamis próféták támadnak és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is", és Pál is figyelmeztetett minket arra (II. Thess. 2:9.), hogy az Antikrisztus országa "a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival fog eljönni. (10) Ezeket a csodákat azonban, mondják, nem bálványistenek, nem gonosztevők, nemi hamis próféták, hanem szentek művelték. Mintha bizony nem tudnák, hogy a Sátán mesterkedése éppen abban áll, hogy "átváltoztatja magát világosság angyalává"! (11) Az egyiptomiak hajdan áldozatokat és más istentiszteleti cselekményeket mutattak be a náluk eltemetett Jeremiás tiszteletére. (12) Nemde, visszaélés volt az Isten. szent prófétájával ilyen bálványozást űzni? És az ő sírjának ilyen tisztelete által mégis sikerült nekik a kígyómarásból kigyógyulniok. Mi egyebet mondhatnánk erre, mint azt, hogy Istennek az volt és mindig az is lesz a legigazságosabb büntetése, hogy "akik nem fogadják be az igazságnak szeretetét", azokra "reájuk bocsátja a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak". (II. Thess. 2:10-11.) Csodákra tehát igenis hivatkozhatunk mi is, és pedig olyanokra, amelyek bizonyosak és nem eshetnek kifogás alá. Azok ellenben, amelyeket ők hoznak fel maguk mellett,


11

nem egyebek a Sátán szemfényvesztésénél, mivel a népet Istenének igaz tiszteletétől hiábavalóságra térítik el.

Továbbá rágalom az, amikor ellentétbe állítják velünk az egyházi atyákat (13) (a régebbi és még jobb időkből való írókat értem ez alatt), mintha azok az ő istentelenségeik mellett szólnának, holott ha ezt a harcot az ő tekintélyük alapján akarnék eldönteni, a győzelem sokkal inkább a mi részünkre esnék. Csakhogy bármilyen jeles és bölcs dolgokat írtak ezek az atyák sok mindenről, egyszer-másszor bizony megesett velük is az, ami emberekkel meg szokott esni, és ezek az ő kegyeletes utódaik persze, amilyen kiváló értelmiségű, ítélőképességű és lelkületű emberek, éppen csak ezeket a botlásaikat és tévedéseiket imádják. Ami az ő írásaikban jó, azt vagy nem veszik észre, vagy szemet hunynak előtte, vagy elcsavarják az értelmét, mintha csak az volna minden igyekezetük, hogy az arany közül a ganéjt válogassák ki. Aztán istentelen lármával ránktámadnak, azon a címen, hogy mi megvetjük az atyákat és szembeszállunk velük! Pedig mi annyira nem vetjük meg őket, hogy, - ha ez volna most a feladatom, - könnyű volna mindannak, amit mi mostanában tanítunk, a javarészét az ő nyilatkozataikkal igazolnom. Csakhogy mi mindig úgy forgatjuk az ő írásaikat, hogy közben emlékezetünkben tartjuk azt, hogy "minden a mienk", (14) - még pedig azért a mienk, hogy szolgálatunkra legyen, nem pedig, hogy uralkodjék rajtunk, mi pedig egyedül a Krisztuséi vagyunk (I. Kor. 3:21-23.), akinek feltétlen engedelmességgel tartozunk mindenben. Aki ezt a megkülönböztetést nem tartja szem előtt, az a vallás dolgában, semmilyen határozott álláspontra nem juthat el, mivel sok dologban ezek a szent emberek sem láttak tisztán, gyakran ellentétben állanak egymással is, sőt olykor önmaguknak is ellentmondanak. Azt mondják: nem ok nélkül hangzott el Salamon intelme (Péld. 22, 28.), hogy "ne bontsuk el a régi határt, amelyet csináltak a mi eleink". De más szabály érvényes a szántóföldek határaira, és más a hitbeli engedelmességre, amelynek még arra is késznek kell lennie, hogy "elfeledje népét és atyjának házát". (Zsolt. 45:11.) Vagy ha már olyan nagy örömük telik a képleges magyarázatban, miért nem vonatkoztatják ezt a képet bármilyen más atyák helyett sokkal inkább az apostolokra, hogy az ő általuk megszabott határokat ne legyen szabad megbolygatnunk? Hiszen


12

őreájuk vonatkoztatta Hieronymus is, akinek szavait kánonaikban idézik. (15)

Ha meg azokat a határokat tartják elmozdíthatatlanoknak, amelyekre ők gondolnak, akkor miért bolygatják meg azokat ők maguk is, valahányszor csak kedvük tartja? Az atyák sorába tartoznak azok is, akik közül az egyik (Acatius, lásd Tripart. historia) (16) azt mondotta, hogy a mi Istenünk nem eszik, nem iszik, tehát nincs szüksége sem kelyhekre, sem tálcákra; a másik (Ambrosius, De officiis, I. k.) (17) pedig azt, hogy azok a szentségek, amelyek nem vásárolhatók meg aranyon, nem is szorúlnak aranyra és nem arany által ékeskednek. Megbontják tehát a határt, amikor szentélyeikben annyira dúskálkodnak az aranyban, ezüstben, márványban, drágakövekben, selymekben, s amikor azt hiszik, hogy Istent nem is lehet másképen tisztelni, csak ha pompával árasztanak el mindent. Az atyák egyike (Spiridion. Trip. historia. I. k. 10. fej.) (18) mondotta azt, hogy ő olyankor is nyugodtan eszik húsételt, amikor mások böjtöt tartanak, mert ő keresztyén ember. Áthágják tehát a határt, amikor ők átokkal sújtanak mindenkit, aki a nagyböjt idején húsételhez nyúl. Atyák voltak azok is (Tripart. historia 5. k. 1. fej.), (19) akik közül az egyik szerint a rablóval kell egy sorba helyezni az olyan szerzetest, aki kezét nem használja munkára; a másik szerint pedig (Augustinus: De operibus monachorum) (20) még akkor sem szabad a szerzeteseknek mások jószágából élniök, ha állandó elmélkedéssel, imádkozással és tanulással foglalkoznak. Ezt a határt is megbontották, amikor a henye és falánk barátokat betelepítették tivornyás tanyáikra, hogy ott mások vagyonával hizlalhassák magukat. Az atyák közül való volt az (Epiphanius. L. levelét Hieronymus fordításában), (21) aki rettentő fertelmességnek mondotta, ha keresztyének templomaiban kép vagy szobor látható. Szó sincs róla, hogy ezt a határt tiszteletben tartanák, hiszen minden zugot teleraknak képekkel és szobrokkal. Egy másik atya (Ambrosius: Abrahámról szóló könyve) (22) azt ajánlotta, hogy a temetéskor megadva a halottaknak az illendő végtisztességet, hagyjuk őket aztán békében. Ezen a határon is átgázolnak, amikor a halottakkal való szüntelen törődésre készítetik az embereket. Az atyák közé tartozik az az író (a Mátéról szóló csonka mű szerzője. L. 11. Homilia Chrysostomus művei között), (23) aki tagadta, hogy az úrvacsora sákramentumában Krisztus igazi teste volna jelen és nem csupán –


13

amint szószerint mondja - "testének mysteriuma". Ezen a határon is átsiklanak, amikor "valóságos és lényege szerinti" (24) jelenlétről beszélnek. Az atyák közül való volt az is (Gelasius, I. De consecratione, dist. 2. "Comperimus" c.), (25) aki elrendelte, hogy a Krisztus szent vacsorájában való részesedéstől mindenestől eltiltandók az olyanok, akik az egyik jegynek magukhozvételével megelégedve, a másikat mellőzik; valamint az is (Cyprianus: Epist. 2. De lapsis. 1. k.), (26) aki hevesen harcol az ellen, hogy a keresztyén néptől megvonják az ő Urának vérét, amikor a róla való vallástételért neki is kötelessége a vérét ontani. Ezt a határt is eltörölték, amikor sérthetetlen törvénnyel elrendelték éppen azt, amit az említettek közül az egyik kiközösítés büntetésével sújtott, a másik pedig megdönthetetlen indokolással elítélt. Az atyák egyike volt (Augustinus: De gratia Novi Test. 1. k. utolsó fej.), (27) aki vakmerőségnek nyilvánította azt, ha valamely homályos kérdést a Szentírás világos és nyilvánvaló bizonyságai nélkül bármilyen irányban is el akarnánk dönteni. Ezt a határmesgyét is megsemmisítették, amikor egész sereg rendeletet, kánont, tanbeli döntést hoztak teljesen az Isten igéje nélkül. Az atyák közül való volt (Apollonius. L. Ecclesiast. hist. 5. k. 18. fej.), (28) aki Montanus (29) egyéb eretnekségei közt azt is ostorozta, hogy ő rendelt el először kötelező böjtöléseket. Ezen a határmesgyén is messze túlhaladtak, amikor a böjtölést illetőleg igen szigorú törvényeket léptettek életbe. Az atyák közül való volt (Paphnutius. L. Tripart. hist. 2. k. 14. fej.), (30) aki óvást emelt az ellen, hogy az egyház szolgáit eltiltsák a házasságtól, és tiszta életnek nyilvánította törvényes feleségükkel való együttélésüket; és az atyák közül valók voltak azok is, akik az ő véleményével egyetértettek. Áthágták ezt a határt is, amikor papjaikra rájuk parancsolták a nőtlenséget. Az atyák közül való volt (Cyprianus: Ep. 3. 2. k.), (31) aki úgy vélekedett, hogy egyedül Krisztusra kell hallgatni, mert Őróla mondatott: "Őt hallgassátok"; és nem arra kell tekinteni, hogy előttünk mit mondtak, vagy mit cselekedtek mások, hanem arra, hogy mit parancsolt Krisztus, aki mindeneknél előbbvaló. Ezt a határt sem ők maguk nem tartják meg, sem másoknak nem engedik megtartani, amikor maguk fölé is, mások fölé is Krisztuson kívül más tanítómestereket állítanak. Az atyák valamennyien egyértelműleg kárhoztatták azt és egyhangúlag tiltakoztak az ellen, hogy az Isten szent igéje álbölcsek elmésségei-


14

vel fertőztessék meg, vagy bölcseleti vitákba kevertessék bele. Vajjon belül maradnak-e ezen a határon, amikor világéletükben egyebet sem csinálnak, mint hogy a Szentírásnak egyszerű tanítását véget nem érő viták és az álbölcsekénél is rosszabb szóharcok bonyodalmaiba zavarják bele, úgy, hogy ha az atyák ma feltámadnának és tanúi volnának az effajta tudós kötekedésnek (amelyet "speculativ theologiának" neveznek), mindent inkább elhinnének, mint azt, hogy itt az Isten dolgairól folyik a tárgyalás? Azonban, ha teljes képet akarnánk adni arról, milyen hetykén lerázzák magukról az atyák igáját, akiknek pedig engedelmes fiaiként akarnak feltűnni, akkor olyan hosszúra nyúlnék beszédem, hogy bizony hónapok, sőt esztendők sem volnának elegendők hozzá. És mégis van bennük annyi elvetemült és nyomorúlt szemérmetlenség, hogy még minekünk merik a szemünkre hányni: megbontjuk a régi határokat!

Amikor már most a közfelfogás (32) címén vonnak felelősségre bennünket, azzal sem viszik sokra. Nagyon rossz sorsra jutnánk ugyanis, ha a közfelfogásé volna a döntő szó. Mert hiszen, ha az emberek helyesen gondolkoznának, akkor a közfelfogás a jókhoz igazodnék. Azonban a legtöbbször egészen másképen szokott történni. Az emelkedett ugyanis a közfelfogás érvényére, amiről az emberek azt látták, hogy sokan követik. Már pedig aligha állott valaha is olyan jól az emberiség dolga, hogy a többség tetszését a jobb nyerte volna el. Így aztán a sokak egyéni vétkéből rendszerint előállott az általános téves felfogás, vagyis a vétekben való közmegegyezés, amelyet most ezek a derék emberek törvényűl akarnak velünk elfogadtatni. Csak a vak nem látja, hogy a föld kerekségét a bajoknak nem is egy tengere borította el, hanem vészes romlásoknak egész sokasága harapódzott el és a világ mindenestől a vesztébe rohan, úgy hogy vagy teljességgel kétségbe kell esnünk az emberiség sorsa felől, vagy gátat kell vetnünk ezeknek a nagy bajoknak, sőt már erőszakkal is be kell avatkoznunk a dolgok folyásába. És most lökjük el az orvosságot egyszerűen azért, mert a bajokat már régóta megszoktuk! Ám legyen, az emberi társadalomban hadd tartsa meg hatalmát a téves közfelfogás! Azonban az Isten országában egyedül az Ő örök igazságára kell hallgatnunk és tekintettel lennünk, és annak semmilyen régi gyakorlat, semmilyen, közfelfogás, semmilyen emberi "összeesküvés" nem szabhat törvényt. Erre tanította hajdan


15

Ésaiás is az Isten választottait (És. 8:11-12.): "Ti ne mondjátok összeesküvésnek, valamit a nép összeesküvésnek mond", vagyis: ne értsenek egyet a nép "összeesküvésével", közmegegyezésével, és "félelme szerint ne féljenek és ne rettegjenek", hanem "a Seregek Urát: Őt szenteljék meg, Őt féljék és Őt rettegjék". (33) Nos tehát, hozzák csak fel ellenünk, ha úgy tetszik, akár az elmúlt századokat, akár a jelenbeli példákat, - amíg mi "a Seregek Urát szenteljük meg", nem igen fogunk megretteni tőlük. Mert ha sok évszázadon át közmegegyezés uralkodott is ugyanabban az istentelenségben: hatalmas az Úr, aki harmad- és negyedíziglen is bosszút áll; és ha az egész világ összeesküszik is ugyanarra a gonoszságra, világos példával megmutatta Ö, mi a végük azoknak, akik a sokasággal együtt vétkeznek, amikor az özönvízben az egész emberiséget elvesztette, csak Noét és kicsiny családját tartva meg (I. Móz. 7. - Zsid. 11:7.), aki hite által egymagában az egész világot "kárhoztatá". Egyszóval, a rossz közfelfogással is úgy vagyunk, mint valami dögvészes járvánnyal, amelyben nem kevésbbé pusztúl el az ember azért, mert sokadmagával hull el.

Azzal az ő dilemmájukkal sem szorongatnak minket olyan erősen, hogy rákényszeríthetnének minket annak elismerésére, hogy vagy az egyház volt sokáig halott, vagy mi állunk most perben az egyházzal. A Krisztus egyháza bizonnyal élt és élni fog, amíg csak Krisztus az Atya jobbján ülve uralkodik, akinek keze fenntartja, oltalma felvértezi, ereje megerősíti. Mert Ő kétségtelenül meg fogja tartani azt, amire szavát adta, hogy az övéivel velük lesz mind a világ végezetéig (Máté 28:20.). Nem is állunk mi most semmilyen harcban az egyházzal, mert hiszen az egy Istent és az Úr Krisztust az egész keresztyén néppel egyező értelemben tiszteljük és úgy imádjuk, amint Őt a hívők minden időben imádták. De messze eltévelyednek az igazságtól ők, amidőn egyháznak csak azt ismerik el, ami láthatóan a szemük előtt van, és így olyan határok közé akarják szorítani, amelyekbe egyáltalán nem foglalható bele. A mi vitánk a következő dolgokon sarkallik: először, hogy szerintük az egyház mindig külső formában, szemlélhető módon jelenik meg; azután pedig, hogy ők ezt a látható alakot a római egyház pápai székével és püspöki rendjével azonosítják. Ezzel ellentétben mi azt állítjuk, hogy egyfelől az egyház látható forma nélkül is fennállhat, másfelől ezt a formát nem is az a külső ragyogás adja meg, amelyet ők olyan ostobán bá-


16

múlnak, hanem egészen más ismertető jegyek, úgymint az Isten igéjének tiszta hirdetése és a sákramentumok helyes kiszolgáltatása. Ők felzúdulnak, ha valaki nem mutat rá mindig ujjal az egyházra. Pedig hányszor bekövetkezett a zsidó népnél is olyan eltorzulása, hogy már egyáltalán nem tűnt elő a képe! Vajjon micsoda tündöklő formája lehetett akkor, amikor Illyés azon búsongott, hogy ő egyedül maradt? (I. Kir. 19:14.) Krisztus eljövetele óta is milyen sok időn át rejtőzött alaktalanul! Hányszor elborították azóta is háborúságok, pártütések, eretnekségek, úgy hogy semmi sem tündöklött elő belőle! Vajjon, ha abban a korban éltek volna, hitték volna egyáltalán, hogy van egyház? De Illyésnek meg kellett tudnia, hogy maradtak még hétezeren, akik nem hajtottak térdet a Bál előtt. És minekünk sem szabad kétségbe vonnunk, hogy amióta Krisztus felment a mennybe, mindig uralkodott e földön is. Ha a hívők olyan időkben is valamilyen szemmel-látható formát kerestek volna, nemde mindjárt kétségbe kellett volna esniök? Hagyjuk meg tehát az Úrnak azt a jogát, hogy mivel úgyis csak Ő ismeri az övéit (II. Tim. 2:19.), időnként az Ő egyházának külső felismerhetőségét el is rejtse az emberi tekintet elöl. Elismerem, hogy ez az Istennek rettentő büntetése a világon. De ha az emberek hitetlensége erre okot szolgáltat, miért akarnánk az isteni igazságosságnak elleneszegülni? Az elmúlt századokban így bosszulta meg Isten az emberek hálátlanságát. Mivel ugyanis az Ő igazságának nem akartak engedelmeskedni és az Ő világosságát kioltották, hagyta, hogy elvakult elméjükkel képtelen hazugságoknak essenek áldozatul és mélységes sötétségbe merüljenek, annyira, hogy az igaz egyházból már semmi sem volt látható. Közben azonban az övéit szétszórtságukban és elrejtettségükben is megőrizte a hazugságok és a sötétség közepette. Nem is csoda. Hiszen megmutatta, hogy még a babilóniai vészben és az égő kemence lángjaiban is meg tudja őket őrizni. 34)

Hogy pedig milyen veszedelmes dolog az, amikor az egyház látható formáját tudomisén milyen hivalkodó pompához akarják kötni, azt nem akarom kifejteni, hanem csak néhány szóval útalok reá, hogy ne nyújtsam szavaimat a végtelenségig. A római pápa, mondják, aki az apostoli székben ül, és mind a többi püspök az egyházat képviselik, és az egyházat őbennük kell látnunk, tehát ők nem is tévedhetnek. Miért? Azért, mert ők az egyház pásztorai és Istennek felszentelt emberei. De hát Áron és Izráel más elöl-


17

járói is pásztorok voltak! És Áron (II. Móz. 28:1. - 32:1-6.) és fiai, holott már papokul voltak kiválasztva, mégis eltévelyedtek, amikor az aranyborjút elkészítették. Ezen az alapon ki tagadhatná, hogy az egyházat képviselte az a négyszáz próféta is, aki Akhábnak hazudott? (I. Kir. 22:6.14.) Pedig az egyház mégis a Mikeás oldalán állott, aki magános és megvetett ember volt ugyan, de az ő szája szólotta az igazságot. Nemde, az egyház nevét és külszínét viselték azok a próféták, akik egyesült hévvel támadtak reá Jeremiásra és fenyegetődzve kérkedtek azzal, hogy "nem vész el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétától"? (Jer. 18:18.) És Jeremiást egymagában küldi az Úr a próféták egész nemzetsége ellen, hogy az Ő nevében hirdesse, hogy igenis, el fog veszni a törvény a paptól, és a tanítás a bölcstől, és az ige a prófétától. Nemde, ugyanilyen fényben ragyogott az a gyűlés is, amelyre egybegyűltek a főpapok, az írástudók és farizeusok, hogy Krisztus megöletéséről határozzanak? (Ján. 11:47-53.) Hát csak rajta, ragaszkodjanak a külső burokhoz, s azután nyilvánítsák eretnekeknek Krisztust és az élő Isten minden prófétáját, a Sátán szolgáit pedig tegyék meg a Szent Lélek eszközeinek!

Hogyha pedig őszintén beszélnek, akkor mondják meg nekem igaz hitükre: vajjon hol és merre található meg szerintük az egyház azóta, hogy Eugén pápát a baseli zsinat elmozdította székéből és Amadét ültette a helyébe? (35) Ha megszakadnak, sem tagadhatják, hogy ez a zsinat, ami a külső szabályokat illeti, törvényes volt és nem is csak egy pápa, hanem kettő is összehívta. Ott Eugén pápára szakadárság, pártütés, megátalkodottság címén kárhoztatást mondtak ki, valamint a bíbornokok és püspökök egész seregére is, akik vele együtt ennek a zsinatnak a feloszlatásán fáradoztak. Amikor aztán a fejedelmek kegye felkarolta őt, mégis épségben visszakapta pápaságát. Amadénak ama megválasztatása pedig, jóllehet az egyetemes és szentséges zsinatnak a tekintélyével, annak rendje-módja szerint ment végbe, füstbe ment, attól eltekintve, hogy a bíbornoki kalappal, mint valami ugató kutyának odavetett konccal, kenyerezték le őt. A "szakadároknak", "pártütőknek", "megátalkodottaknak" ebből a fészkéből került ki aztán, ahány pápa, bíboros, püspök, apát, pap csak volt azóta! Ezen a ponton meg vannak fogva és nem szabadulhatnak. Mert ugyan melyik részre ítélik oda az egyház nevét? Tagadják


18

talán, hogy olyan egyetemes zsinat volt ez, amelynek külső méltóságához semmi sem hiányzott? Hiszen két pápai rendelet is ünnepélyesen meghirdette; a római szék követte, mint elnök, megáldotta, minden tekintetben kifogástalan rendben működött; s ugyanazzal a méltósággal folyt le mindvégig. Vajjon elismerik-e, hogy Eugén pápa és egész tábora, melytől ők is nyerték felszentelésüket, szakadárok? Vagy valamilyen más módon kell tehát meghatározniok az egyház külső alakját, vagy egytől-egyig szakadároknak kell tartanunk őket, akik tudva és akarva eretnekektől szenteltettek fel! Ha soha ezelőtt nem tudtuk volna, hogy az egyház nincs külső pompához kötve, ennek bőséges bizonyítékát szolgáltatnák ők maguk, akik az egyháznak ezen a hangzatos címén tukmálták rá magukat nagyképűen a világra, holott voltaképen halálos pestisei az egyháznak.

Nem szólok erkölcseikről s azokról a gyászos gaztettekről, amelyektől hemzseg az egész életük, mert hiszen ők maguk is a farizeusokhoz hasonlítják magukat, akiknek a tanítását kell megfogadni, nem a cselekedeteit utánozni; (35a) - de ha könyvem elolvasására rászánsz egy kis időt, világosan meg fogsz győződni róla, hogy éppen ez: maga a tanításuk, amelynek címén azt igénylik, hogy ők az egyház, halálos kínzókamrája a lelkeknek és tűzvész, romlás, pusztulás az egyházra nézve.

Végül nem becsületes dolog az, ha gyűlölködve felemlegetik, mennyi temérdek lázongást, zavargást és háborúságot vont maga után a mi tanunknak hirdetése, és milyen gyümölcsöket terem most is sokaknál. Mert ezekért a bajokért igazságtalanul hárítják a mi tanításunkra a felelősséget, amikor azt a Sátán gonoszságának kellene felróni. Az Isten igéjének mintegy természete az, hogy sohasem lép úgy fel, hogy a Sátánt nyugton aludni hagyja. Ez a legbiztosabb és különösen hű ismertető jegy, amelyről meg lehet különböztetni hazug tanításoktól, mert ezek viszont hamarosan elárulják magukat azzal, hogy mindenki szíves figyelemmel fogadja és az egész világ tapsolva hallgatja őket. Néhány évszázadon át, amikor mélységes sötétségbe volt elmerülve minden, így űzhette játékát az emberekkel "a világnak ama fejedelme", (36) és mint valami Sardanapál, *(37) nagy békességben nyugodhatott és jól érezhette magát. Uralmának zavartalan és nyugodt élvezetében mi egyéb dolga lett volna, mint nevetve tovább űzni játékait? De mihelyt a magasságból előragyogó fény vala-


19

mennyire eloszlatta az ő sötétségét, mihelyt ama "nálánál erősebb" (38) megzavarta és megrendítette az ő uralmát, bizony mindjárt lerázta magáról régi tunyaságát és fegyvert ragadott. Még pedig először harcba szólította az embereket, hogy erőszakosan nyomják el az igazságnak kitündöklő fényét. Amikor ezzel mit sem ért el, cselhez folyamodott és az ő "visszakeresztelkedői" (39) által és egyéb hitvány szörnyfajzatok által meghasonlásokat és tanvitákat támasztott, hogy ezzel homályosítsa el és oltsa ki végül a világosságot. Most is mindkét mesterkedésével szakadatlanul hadakozik ellene. Mert hiszen egyaránt igyekszik ama tiszta búzát emberi kéz erőszakával kiszaggatni is, meg (amennyire teheti) az ő konkolyával telehinteni is, hogy meg ne nőjjön és gyümölcsöt ne teremjen. Azonban mindez hiábavaló, ha az Úr intő szavára hallgatunk, aki jó előre fel is fedte előttünk a Sátán fogásait, hogy váratlanul ne lephessen meg bennünket azokkal, és éppen elég erős védelemmel is felvértezett minket annak minden mesterkedése ellen. Egyébként, mekkora rosszhiszeműség magára az Isten igéjére hárítani a gyűlöletes vádat akár zavargásokért, amelyeket gonosz lázadók, akár a szektáskodásért, amelyet népbolonditók éppen ellene szítanak! Illyéstől is azt kérdezték (1. Kir. 18:17.), hogy "nem ő-e az Izrael megháboritója?"; Krisztus is lázító volt a zsidók szemében (Luk. 23:14. - Ján. 19:12.); az apostolokat is a nép felbujtása címén fogták perbe (Ap. Csel. 24:5.). Mi egyebet cselekszenek azok, akik manapság minden zavargásért, zendülésért, villongásért, amely ellenünk kitör, minket tesznek felelőssé? Hogy pedig az ilyeneknek mit kell felelnünk, arra megtanított minket Illyés: nem mi vagyunk azok, akik a népet félrevezetjük vagy zavargást szítunk, hanem ők maguk, akik az Isten hatalma ellen tusakodnak. De bár ez magában is elég az ő vakmerőségük visszaverésére, viszont másoknak meg segítségükre kell lennünk az ő gyengeségükben, t. i. olyanoknak, akikkel gyakran megesik, hogy effajta göröngyökön megbotlanak és zavarba jőve meginganak. Hogy tehát ilyen zavarukban ezek se tántorodjanak meg és előhaladásukban el ne bukjanak: tudják meg, hogy a maguk idején az apostolok is ugyanezeket tapasztalták, amelyek mostanában velünk történnek meg. Akkor is voltak "tudatlan és állhatatlan emberek", akik "a maguk vesztére elcsűrték-csavarták" a Pál Istentől ihletett írásait, amint Péter mondja (II. Pét. 3:15-16.). Voltak istentelen emberek, akik, amikor azt hallották:


20

"megnövekedett a bűn", hogy "a kegyelem sokkal inkább bővölködjék", ebből rögtön azt a következtetést vonták le, hogy "maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen" (Róm. 6:1.); s amikor azt hallották, hogy a hívők nincsenek "törvény alatt", tüstént azt kiáltozták erre: "Vétkezzünk, mivelhogy nem vagyunk törvény alatt, hanem kegyelem alatt!" (Róm. 6:15.) Voltak, akik Pált tévtanitónak bélyegezték (1. Kor. l.) (40) és számos "hamis apostol" "lopódzkodott be", hogy lerontsa azokat a gyülekezeteket, amelyeket ő épített. (II. Kor. 11:13. - Gál. 1:7.) Némelyek "irigységből és versengésből", "nem tiszta lélekkel" prédikálták az Evangéliumot, azzal a rosszakaratú szándékkal, hogy "fogsága nyomorúságait így megnövelik". (Fil. 1:15-16.) Egyes helyeken azért nem haladhatott előre az Evangélium ügye, mert "mindenki a maga hasznát kereste, nem a Jézus Krisztusét". Mások visszatértek előbbi állapotukba, mint "az eb a saját okádására, a disznó a sárnak fertőjébe". Igen sokan lealjasították a lélek szabadságát a test szabadosságává. (Fil. 2:21. - II. Pét. 2:22.) Sok "hamis atyafi" furakodott be, amiből azután sok veszedelem származott a hívőkre. Maguk között az igaz atyafiak között is mindenféle torzsalkodás támadt. - Mi volt az apostolok kötelessége ebben a helyzetben? Vajjon nem kellett volna azt az Evangéliumot egy időre elhallgatniuk, vagy végkép elejteniük és cserbenhagyniuk, amikor látták, hogy annyi viszálynak a melegágya, annyi veszedelmet von maga után, annyi megbotránkozásra ad alkalmat? Ilyen kétségeik között azonban eszükbe jutott, hogy Krisztus "megütközés köve és botránkozás sziklája", amely "vettetett sokaknak elestére és feltámadására, és jegyül, akinek sokan ellenemondanak". (És. 8:14. - Róm. 9:33. - Luk. 2:34. - I. Pét. 2:6 - 4.) Ezzel a bizonyossággal felvértezve bátran nekivágtak a zavargások és botránkozások minden veszedelmének. Minekünk is ebből a gondolatból kell erőt merítenünk, mert hiszen Pál tanúbizonysága szerint az Evangéliumnak éppen az az örök sajátossága, hogy "halál illatja halálra" azoknak, akik elkárhoznak, és "életnek illatja életre" azoknak, akik üdvözölnek. (II. Kor. 2:16.)

De most újra hozzád fordulok, óh Legkegyelmesebb Király! Semmit se adj azokra az alaptalan árulkodásokra, amelyekkel a mi ellenfeleink téged meg akarnak ijeszteni, hogy ezzel az "új Evangéliummal" (mert ők így nevezik) nekünk csak az a vágyunk


21

és igyekezetünk, hogy alkalmat teremtsünk a pártütésre és büntetlenséget biztosítsunk mindenféle vétek számára. "Az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek az Istene", az Isten Fia nem "bűnnek szolgája", hanem azért jött, hogy "az ördög munkáit lerontsa". (I. Kor. 14:33. - Gal. 2:17. - I. Ján. 3:8.) És igazságtalanság minket ilyen törekvésekkel vádolni, amikor ilyesminek még a gyanújára sem adtunk soha legcsekélyebb okot sem. Hogy mi ország-felforgató szándékokat táplálunk magunkban! Amikor soha senki nem hallott tőlünk egyetlen lázító hangot sem és mindenki előtt ismeretes volt csendes és szerény életünk, amíg a te uralmad alatt éltünk, és amikor most is, hazánkból elüldözötten, szakadatlanul imádkozunk azért, hogy mindenben jószerencse kísérjen téged és országodat! Hogy nekünk az a hő vágyunk, hogy büntetlenül dobzódhassék a vétek! Amikor a mi erkölcsi életünkben, ha sok mindent lehet is benne kifogásolni, még sincs semmi sem, amivel ilyen súlyos becsmérlésre rászolgáltunk volna! És Isten jóvoltából nem is volt olyan haszontalan az Evangéliumban való előhaladásunk, hogy ezeknek a mi ócsárlóinknak ne szolgálhatna példaképül az életünk, tisztaság, jóság, könyörületesség, önmegtartóztatás, türelem, szerénység, vagy bármely más erény dolgában. Hogy mi csakugyan igaz szívből féljük és tiszteljük az Istent, arról maga a valóság tanúskodik, mert hiszen arra törekszünk, hogy akár életünk, akár halálunk által az Ő neve szenteltessék meg. Gyűlölőink maguk is kénytelenek voltak egyikünknek-másikunknak az ártatlanságát és polgári feddhetetlenségét elismerni, és ezek mégis halálukkal lakoltak éppen azért, amiért különös dicséret illette volna meg őket. Ha vannak egyesek, akik az Evangélium ürügye alatt zavarognak (eddig még nem lehetett tapasztalni, hogy a te országodban akadtak volna ilyenek) s ha vannak egyesek, akik az Isten kegyelméből való szabadságot vétkeik szabadosságára használják fel ürügyül (ilyent nagyon sokat ismerek): akkor vannak törvények és törvényes büntetések, amelyekkel az ilyeneket érdemük szerint szigorúan meg lehet fenyíteni, csak az Isten Evangéliumát ne érje ugyanakkor gáncs gonosztevő emberek gazságai miatt! Íme, Dicsőséges Király, rágalmazóinknak méreggel teli gonoszságát elég bőven kifejtettem előtted, hogy mód felett való hiszékenységgel ne hajolj az ő árulkodásaik meghallgatására; sőt attól tartok, hogy túlságosan bőven is.


22

Hiszen ez az előszó már-már megközelíti egy valóságos védőirat terjedelmét, holott nem az volt a szándékom, hogy előadjam védekezésünket, hanem csak az, hogy ügyünk megtárgyalásának meghallgatására fogékonnyá tegyem a Te lelkedet, amely most, elfordult és elidegenedett ugyan tőlünk, sőt hozzátehetem: haragra is gyúlt ellenünk, de amelynek kegyét bízvást reméljük újra elnyerhetni, ha egyszer nyugodtan és higgadtan elolvasod ezt a mi hitvallásunkat, amelyet védekezésünkül kívánunk Felséged elé terjeszteni. Ha ellenben rosszakarólink súsárlásai úgy hatalmukban tartják füledet, hogy (a vádlottak már szóhoz sem juthatnak védekezésükkel, és ez a kegyetlen dühöngés a te hozzájárulásod mellett börtönnel, korbáccsal, kínpaddal, felnégyeléssel, máglyával egyre tombol ellenünk, - akkor mi, mint mészárszékre szánt juhok, halálra hajszoltatunk ugyan, azonban úgy, hogy "lelkünket békességes tűrésünkben megőrizzük" (Luk. 2:19.) (41) és várjuk az Úrnak hatalmas kezét, amely minden bizonnyal idejében meg fog jelenni és pedig felfegyverzetten, hogy megszabadítsa a nyomorultakat szenvedéseikből és bosszút álljon azokon, akik Őt megvetették.

Az Úr, a királyok Királya, erősítse meg a te trónusodat igazságossággal és a te királyi székedet jogossággal, Hatalmas és; Dicsőséges Király!

Basel, augusztus 23-án.