Zárszó
Arnott könyvének harmadik része nem érvelő jellegű, inkább általános tanácsokat és beszámolókat tartalmaz. A 12. fejezet ("Becsüljük meg a kenetet") méltánylandóan tárgyilagos, mert a lehetséges visszaélésekre figyelmezteti a mozgalom követőit. A következő ("Erőszakosoké az Isten Országa") azonban már belterjes zsargonba fullad: "Lépj ki az Ő erejében," "Istentől kérd a válaszokat, majd fuss velük." A 14. fejezet az Úr megváltó haláláról szól (339-347, azaz kilenc oldal a 380 oldalas könyvben), az utolsóban pedig áttekintés olvasható a torontói jelenségek földrajzi elterjedéséről. Ezek olyan témák, amiken nincs mit bírálni – ehelyett összefoglalom véleményemet Arnott könyvéről. A vizsgálat végeztével már megengedem magamnak az élesebb hangvételt is.
Ugyan az elején bejelentette, hogy "az itt leírtak tudatosan inkább a szívnek, mint a fejnek szólnak" (11), és bevallotta, hogy nem tudja minden kérdésre a választ, Arnott mégis figyelemreméltó erőfeszítéseket tesz, hogy a torontói tünetcsoportot elfogadhatóvá és igeivé kendőzze. Többre (például szigorú és cáfolhatatlan bibliai bizonyításra) nem is gondolhat, mert az teljesen lehetetlen – ezt mutatja a Hit Gyülekezetében történt szakadás, amelynek során nem a vitavesztés okozta kétségbeesés, hanem az undor sodorta el a régibb testvérek tekintélyes részét. Magam is látom, hogy szinte kicserélődött a Gyülekezet – éppen ezért pásztori szempontból is nagy annak a szüksége, hogy tiszta, hamisítatlan tejet (1Pt 2,2) adjunk nekik.
Az új hullám teológiai hitelességével kapcsolatban csak áttételesen tudok ítéletet mondani. Nem mintha a Szent Szellem káromlásától tartanék, 92 hanem mert nem találok nyilvánvaló és tagadhatatlan eretnekséget a mozgalomban; azaz a torontói jelenségeket csak üresnek és zavart keltőnek látom, de egyetemesen ördögi eredetűnek nem. Viszont nem lehet Istentől az a bibliafacsargatás, amit Arnott a könyvben művel, és amely beárnyékolja az egész "megújulást" is. Nem hiszem, hogy a Szent Szellem olyan kevéssé tudja forgatni az Ő kardját, az Igét, hogy Ő volna a könyvben hemzsegő szánalmas félremagyarázások szerzője. Áttételes ítéletem pedig a következő: Arnott csak tovább tompította olvasói igeérzékenységét a könyvében nagy hangon elharsogott félremagyarázásokkal, így akaratlanul is közelebb sodorta a karizmatikus keresztényeket a majdani antikrisztusi csalás elfogadásához. Beállította olvasóit egy igeileg nem igazolható irányba, és vakká tette őket több bibliai igazságra: az Atya szeretetének Krisztus-központúságára, Isten Igéjének egységes voltára és a Szent Szellem közösségépítő munkájára.
Derek Prince írja a bővölködő életről szóló tanulmányában: "Vannak emberek, akik szándékosan kihasználják Isten népét, hogy pénzt szerezzenek, és nincs a világon még egy könnyebben kihasználható embercsoport, mint az amerikai keresztények." 93 Ma még csak pénzt követel a hamis vallás. Később már rabokat és emberi lelkeket is (Jel 19,13). Adja Isten, hogy Torontó ne legyen ebben segítségére azáltal, hogy eltompítja a füleket a maga értelemellenes és misztikus tanításával! Ehhez azonban arra van szükség, hogy a fanatizmust szemünkre hányó kritikát ne előregyártott válaszokkal intézzük el, 94 hanem merjük alkalmazni az 1Kor 14-et a maga valóságában. Bibliai látásmód nélkül nem jön Isten áldása, csak zűrzavar, megtévedés, túlzások és csömör. Ez az egészséges szempont azonban teljességgel hiányzik Arnott könyvéből, hiába erősítgeti az ellenkezőt több híres vezető a hátoldalon.
Arnott legnagyobb hibája ugyanaz, amiben az egész karizmatikus mozgalmat el lehet marasztalni: annyira az egyénre koncentrál, hogy az Egyház megszűnik közösség lenni számára. "Az Atya ennyire szeretett minket, ennyire szeretett engem, ennyire szeretett téged! " (33) – "Jézus szerelemben akar élni veled." (28) – "A Szent Szellem érted van." (63) Ez okozza, hogy Arnott annyira süket az ékes, szép rend parancsára – mert pásztor létére nem fogja fel, hogy egymást kell építeni, nem pedig magunkat. Másrészt abban a tényben, hogy Jézusról mint megfeszítettről az egész könyvben alig ejt szót (és ott is inkább azt hangsúlyozza, hogy az ő vére "a mulatság ára" – 338), lehetetlen fel nem ismerni az "áldásokba" önmagukért szerelmes karizmatikus gyakorlat hatását. A már idézett katolikus karizmatikus pap jól látja a problémát, és felkiált: 95
Ámulok, szenvedek, és olykor reszketek a haragtól, amikor a megújulás emberei között elhangzik az, hogy a feltámadás örömét kell hirdetni, és hogy nem szabad túlzásba esni a keresztről, az önmegtagadásról szólva, hogy vissza ne essünk egy bizonyos régi, letűnt, túlságosan "önkínzó" lelkiségbe.
Természetes, hogy hirdetnünk kell a feltámadás hitét és örömét, de nem az adja meg az egyensúlyt, hogyha egy kis feltámadást és egy kis keresztet adagolunk. Ez teljesen emberi gondolkodásmód. Az egyensúly abban áll, hogy egyiket is, másikat is a végsőkig visszük; abban, hogy teljes egészében elfogadjuk a keresztet, hogy elérkezhessünk a teljes feltámadáshoz.
Bár a szerző a pápai kúria húsvéti lelkigyakorlatait szokta vezetni, azért még igaza lehet egy s más dologban. Pál mondja a "szenvedések levelében," a 2. korinthusiban: "Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben." (4,10) – "A halál mibennünk munkálkodik, az élet pedig tibennetek" (4,12) – "Ha dicsekednem kell, az én gyengeségemmel dicsekszem." (11,30) – "Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős" (12,10). Érdemes végig elolvasni az önmegüresítésről szóló himnikus részt a Fil 2,5-11-ben, amely így kezdődik: "Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is..." Ez a kereszt-teológia teljesen hiányzik a karizmatikus mozgalom tudatából, így nem meglepő, hogy annak legújabb hajtása, a torontóizmus sem tud róla semmit.
Ami a Hit Gyülekezetét illeti, itt mindig nagy volt a hangsúly a személyes áldáson (ezen alapult a bővölködés sokat támadott "evangéliuma" is), így kétszeresen szükségesnek érzem, hogy felhívjam testvéreim figyelmét az ezzel járó torzulásokra. Akit folyton arra buzdítanak, hogy Isten áldását már itt, a földön vegye át, annak számára a menny nem reménység lesz (amely éppen attól reménység, hogy nem látja – Rm 8,24), hanem minden nap megtapasztalni vágyott élmény. A Szent Szellem ajándéka nem záloga lesz az ő örökségének (2Kor 1,22; Ef 1,14), hanem maga az örökség. Nem "megízlelni" fogja a jövendő világ erőit (Zsid 6,5), hanem megpróbál lubickolni bennük. Ez nem az igei kereszténység, hanem egy érzelemvallás, amelynek csak a látszat kedvéért vannak bibliai idézetei.
Bizonyára sokakban felmerül a kérdés: miért ír egy karizmatikus keresztény ilyen maró bírálatot a saját gyülekezete által kiadott könyvről, és hogy az, aki hisz a Szent Szellem ajándékaiban, hogyan idézhet olyan szerzőket, mint John MacArthur, aki teljességgel elveti a karizmatikus tanítást. Ez a kifogás azonban – mert nem tudom másnak nevezni – egyáltalán nem érinti a lényeget. Attól, hogy egy könyvet a Hit Gyülekezete adott ki, az nem lesz rögtön tévedhetetlen isteni igazság, 96 még a tagok számára sem. Hadd legyen hát szabad nekem is ellentmondanom saját gyülekezetemnek, ha már ő sem szégyelli, hogy ellentmondjon önmagának. Ami pedig a fő-fő kritikustól való kölcsönzéseimet illeti: semmi olyasmit nem idéztem tőle, ami az ajándékok megszűnésére vonatkozna. Éles szemű észrevételeit pedig egyáltalán nem szégyen a magunk megjobbítására felhasználni – nekem is csak ez volt a célom.
Még néhány észrevételem van a könyvvel kapcsolatban. Méltánylandó, ahogy Arnott előrebocsátja: "Írásomban nem kívánok sokrétű és összetett teológiai kérdéseket feszegetni" (11), és szerényen odahelyezi könyvét a nagy munkával írott vaskos kötetek mellé. Szándékát én is a legjobbra magyarázom: könyve "ébresztőül kíván szolgálni a szívek számára, hogy fölfedezzük: bámulatos Istenünk van" (12). Abban is egyetértek vele, hogy az Egyház igen szomjúhozik Isten élő vizére, és hogy nem szabad öncélú hittudományi fejtegetésekkel tölteni a drága időt. Nem fogadhatom el azonban azt a felületes megközelítésmódot és igekufár elemzési stílust, amely oly gyakran elővillan a könyv lapjairól. Igék csonka idézése, félremagyarázása, a más igehelyekkel való összevetés hiánya, beszűkült értelmezési látószög, primitív észérv-kísérletek, magyarázat alapjául szolgáló illusztrációk és a felelőtlen érvelés más kellékei hányódnak Torontó bárkájának fenekén. E súlyos ítélet alátámasztására felsorolom azokat az oldalakat, ahol véleményem szerint ilyen vád illetheti Arnottot – aki kételkedik, nyissa ki ott a könyvet, és nézze meg az illető részről szóló megjegyzéseimet. Tehát: 26, 33, 54, 69, 76, 77, 78, 96, 119, 121, 125, 129, 133, 169, 170, 179, 181, 191, 200, 207, 223, 230, 236, 238, 245, 249, 281, 284, 286, 295.
Talán éppen az okozta Arnott súlyos kisiklását, hogy eleve eldöntötte: "inkább a szívnek, semmint a fejnek" fog írni (11). Kétségtelen, hogy ennek az ellentéte is igen rossz megoldás, de ha a teljes embernek (1Tessz 5,23) írt volna, talán elkerülhette volna e fiaskót. A teljes Szentháromság gyakori témája az újszövetségi leveleknek. Nem a klasszikus "bizonyító helyekről" beszélek, hanem azokról, amelyek szinte öntudatlanul jönnek a levélíró tollára, miközben valami másról beszél. 97 Ez azt mutatja, hogy az egészséges tanítás át van itatva a Szentháromság levegőjével: azzal, hogy az egy Isten három Személye szorosan együttműködik a mi megáldásunkban. Jézus Krisztus a maga részét engedelmességével és halálával tette meg, amiért aztán minden másnál nagyobb nevet kapott (Fil 2,8-9). Ha az Ő szeretetét (amely az Atyáé is, mert Őbenne szeretett minket – Jn 3,16) ezen egyszeri, megismételhetetlen, és örök érvényű eseménysor figyelembevétele nélkül emlegetjük, akkor csak eltompulunk, és ahogy az 5Móz 32,15 mondja, gyakran rúgódozni is kezdünk, ha Isten megpróbál bennünket a régi ösvényre visszavinni.
Isten a maga szeretetét azáltal mutatta meg, hogy Jézus meghalt értünk, bűnösökért (Rm 5,8). Nagyobb szeretet nincsen annál, mint ha valaki az életét adja barátaiért (Jn 15,13). Ezért domborítja ki a szeretet himnusza (1Kor 13) is az önzetlenséget – és jellemző módon éppen ott, ahol Torontó a legkevésbé várná: a Szellem ajándékainak helyes használatát taglaló szövegbe ágyazva. Tanítóink helyesen mutatnak rá, 98 hogy a szeretet maga nem karizma (például a katolikusok ellenében, akik annak tartják99), hanem a karizmák gyakorlásának legkiválóbb útja. Arnott azonban rájuk sem hederít, mert könyvének azon a helyén, ahol az 1Kor 13-ra mint egészre utal (27), arra összpontosít, hogy szeretet nélkül a szolgálat nem ér semmit. Jellemző módon elhallgatja a fejezet felütését (szeretet híján üresen kongó nyelveken szólás), és azokat a dolgokat mondja semminek, amelyek éppen a szeretet áldozatos és önzetlen voltából fakadnak! Ebben az olvasatban az "Isten szeretete" mind távolabb kerül az önmagát megüresítő Krisztustól, és jó úton van afelé, hogy teljesen elmerüljön az élménykultusz rózsaszín tengerében.
Végül elmondom, mire számítok a torontói mozgalmat illetően. Ha saját házunk táján szétnézek, alig találok olyan tanítást, amely úgy lett elejtve, hogy aztán hivatalosan is tévedésnek nyilvánították. 100 A pozitív megvallás hajdan kedvencünk volt101 – most Bonnke (170-172) is "formula-hitnek" bélyegzi, és meglehetős élességgel bírálja. A bővölködés tanítása időnként előkerül a raktárból, majd használat után visszavándorol oda. Két esztendeje ugyan megjelentettünk egy olyan könyvet e témában, amelynek szerzője Amerikában már teljesen elszigetelődött, 102 de a szívekben egészen mostanáig háttérbe szorította a jólét és siker "evangéliumát" a torontói tanítás. Istentiszteleteinken is csak mostanában kezdi lassan, de biztosan visszaszerezni az igehirdetés a neki járó helyet és időt – ebben Isten keze munkáját látom.
Ezzel összhangban arra számítok, hogy az új hullám pár éven belül el fog csitulni, és eredeti hevességével csak néhány elszigetelt helyen, öntudatos vezetők környezetében fog egy helyben hánytorogni, mintegy annak igazolásául, hogy az "Atya" nem vonta vissza "áldását."
Derek Prince remélte egy – általunk kevésbé méltányolt – rövid írásában: 103
A karizmatikus mozgalom csak egy szünet két hullám között. Az egyik hullám már-már megszűnt, és a másik hullám közeledik. Közötte van egy zűrzavar, fölkavarodás, ahol sok minden poros, sáros, és zavaros. Zűrzavar érezhető a két ellentétes irányba mozgó erő között. Ez a karizmatikus mozgalom. Ez nem a legfőbb dolog Istentől. Már közeledik valami más, ami rendes, fegyelmezett, Krisztust tisztelő dolog lesz, és az magával fogja hozni az alázatosságot, a testvéri szeretetet, és azt, hogy a másikat mindenki különbnek tartsa magánál.
Bár úgy látom, hogy Torontó nem ennek a reménynek a beteljesítője, hiszem és remélem, hogy az Atya igazi áldása – az Ige bizonyságával megpecsételve – nem kerüli majd ki Gyülekezetünket; és azok, akik most egyik vagy másik táborban érvelnek a jelenségek mellett vagy éppen ellenük, egy szívvel és szájjal fogják Istent magasztalni. Ebben a reményben terjesztem írásomat azon testvéreim elé, akiket az Úr a maga Testének e részében vigyázókká tett.
Jegyzetek:
92 Ez ugyanis, mint a 181. oldalhoz kapcsolódóan megmutattam, egyenértékű a konok megátalkodottsággal és a hitehagyással. Én pedig soha nem tagadtam meg Krisztust. 93 Derek Prince: Válogatott tanulmányok, Hit Gyülekezete, 1991. 257. 94 A Jonathan Edwardstól idézett egyetlen érv (a "klasszikus válasz" – 101) annyira harmatgyenge, hogy nem tudok más következtetést levonni, mint hogy a többi válasza is ehhez hasonló üres kifogás. 95 Cantalamessa, 95. 96 Talán elég lesz arra utalnom, hogy még mindig lehet kapni Derek Prince háromkötetes alapművét, holott abban olyan oldalak találhatók, amelyek derékba törik az ellenállhatatlan nevetés torontói tanát és gyakorlatát (II. 180-188). 97 Ef 1,1: Krisztus Atyjának szellemi áldásai; Ef 1,17: Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg a bölcsesség Szellemét; Ef 2,18: Jézus által van menetelünk egy Szellemben az Atyához; Ef 3,14: Leborul az Atya elé, hogy belső emberüket a Szellem erősítse meg, és Krisztus lakjék a szívükben; Ef 4,4: Egy a Szellem, az Úr ...és az Atyaisten; 1Kor 12,4: Ugyanaz a Szellem..., Úr..., Isten cselekszik az ajándékokban, és más helyek. 98 Prince, II. 174-175; Yonggi Cho, 172; Bonnke, 273 99 Az 1Kor 13-nak e címet adják az 1973-as Bibliájukban: "A legkiválóbb adomány a szeretet." A magyarázatban így tódítják: "Az egyháznak azóta is legnagyobb karizmája a szeretet erénye." Egyébként az ő felekezetükre ez akkor sem állna, ha a szeretet valóban karizma volna. 100 Ilyen pl. a tanítványság-mozgalom, lásd Derek Prince: Áldás és átok (Hit Gyülekezete, 1991), 92-94 101 Kenneth Hagin: A bibliai hit.(Hit Gyülekezete, 1990). Az Amana Könyvesboltban azt mondták, hogy négy éve nem kapható. 102 Kenneth Copeland: A bővölködés törvényei. Hit Gyülekezete, 1995. 103 Az önátadás kegyelme, 17. David Wilkerson és Leonard Ravenhill egy-egy írásával együtt jelent meg a német Sonnenstrahlen missziós társaság magyar kiadásában, év nélkül.